Miért “megyünk szét”? 

Szomorú statisztika, hogy a 2020-as évekre a házasságok, párkapcsolatok közel fele 10-15 éven belül válással végződik Magyarországon.  

Ki ne vágyna arra az oltárnál, hogy a holtomiglan-holtodiglan valóban életre szóló szövetséget jelent majd? Ám, ahogy a statisztikák mutatják, a házasságok fele nem éli meg a második “x”-et. Vajon miért van ez így? 

Sokan a fogyasztói társadalom hibás értékrendjének emberi kapcsolatokra vonatkoztatásában látják a probléma forrását, amivel én is tudok némiképp azonosulni. Ám van még egy nagyon fontos szempont, amit nem árt figyelembe venni. 

Felgyorsult világ 

Nagy- és dédanyáink/apáink korában a világ sokkal lassabb volt, az őket érő inger és információmennyiség pedig sokkal kevesebb. (Nyilván kivétel ez alól a két világháború, de ennek tragédiáját e cikknek nem tárgya részletezni). Hogy ez jó-e, vagy sem, és kinek az érdekeit szolgálja, arról egy külön értekezést lehetne írni. Az embereknek, nőknek és férfiaknak egyaránt, fel kell nőniük a feladathoz, hogy lépést tartsanak a hihetetlenül felgyorsult élettel és a hatalmas mennyiségű ingerrel. Ez akkora prést jelent, ami alatt az elme és a psziché képes összeomlani. Ilyenkor azt érzi, hogy már nem tudja, “merre van arccal előre”. Van, aki azt választja, hogy a múlt anno működő konzervatív értékrendjébe kapaszkodik, van, aki a spiritualitásba menekül, van, aki racionalizál, és van, aki önismereti munkába kezd, és bizonyára még számos más megoldás is elképzelhető.  

Lépést kell tartani 

Az, hogy ki mikor éri el a mindennapok forgatagában azt a pontot, amikor szükségessé válik számára saját maga újrarendezése valamilyen működőképes rendező elv alapján, egyénenként eltérő. Vannak olyan életesemények, amik fordulatukkal rákényszerítik az embert önmaga felülvizsgálatára, szinte minden szempontból. Abban is eltérnek az emberek egymástól, hogy milyen rendező elvet választanak maguknak ahhoz, hogy felvértezzék magukat a külső hatások ellen, abban pedig, hogy milyen tempóban tudnak végigmenni ezen a folyamaton, pláne nem vagyunk egyformák. 

Nyílik az olló 

Az egyéni fejlődési folyamatok során sokszor előfordul az, hogy a pár két tagja közül valamelyik lendületesebben és elszántabban vág bele a változásba, az önismeretbe. Ilyenkor a másik fél, ha nem tudja, vagy nem akarja tartani a tempót (itt mindkét esetet tiszteletben kell tartani, hisz nem vagyunk egyformák), a kapcsolat előbb vagy utóbb konfliktusokkal lesz terhelt, mert a felek “elváltoznak” egymástól. Mondhatnánk úgy is, hogy “nyílik az olló”. Ilyenkor azon kaphatják magukat, hogy már nem is beszélnek egy nyelvet. Ebben az esetben nem az a megoldás, hogy az a fél, aki előrébb jár, nyúzza a másikat, hogy álljon bele ő is, mert nem fog. Maximum értéktelenebbnek fogja magát érezni. A megoldás ilyenkor az, ha a pár tudatosabb tagja saját példájával inspirálja a másikat. Viszont azt is tiszteletben kell tartani, ha a másik erre nem vevő. Ez a szabad akarat. Ez utóbbi esetben azonban a kapcsolat mindkét fél számára lassan megterhelővé válik, amire a gyógyír az, ha békében elválnak, amihez akár külső szakember (mediátor, coach, pszichológus) segítségét is igénybe veszik. 

Táguló perspektívák a kapcsolatok terén 

Az információtechnológia fejlődésével megnyíltak a tájékozódási lehetőségek. Sok olyan kultúra és társadalmi működés ismerhető meg ez által, amiről őseink még csak nem is hallottak, vagy, ha igen, akkor jócskán eltorzult formában. A keresztény egyházak uralta európai országokban, ahol néhány száz éve még bizonyos helyeken kilyuggatott zsákszerű egyberuhában lehetett csak házaséletet élni, azt is csak gyermeknemzés céljából, hogyan is lehetett volna olvasni többszerelműségről, szakrális szexualitásról, tantrikus szerelemről? A korlátozó, bűntudattól és szégyentől terhelt hitrendszerek és a mára alapos indokkal megkérdőjelezhető dogmák zsigeri szinten beleivódtak azon generációkba, akik ezen országok területén látták meg a napvilágot. Nem csoda hát, hogy azok között, akik kitartanak a régi értékrend és azok között, akik nyitottak más megoldások irányába is, néha hatalmas feszültség keletkezik. Kénytelenek vagyunk azonban elfogadni azt a tényt, hogy léteznek a monogám, élethosszig tartó házasságon kívül más, adott esetben jól működtethető kapcsolódási formák. Hogy kinek mi működik, azt önismereti munka és tapasztalatszerzés útján tudja felfedezni, ki-ki vérmérséklete, bátorsága és vágyai szerint.  

Zsák a foltját 

A legfontosabb, hogy érvényesüljön a “zsák a foltját” elv. Aki monogám kapcsolatban szeretne élni, mert az önazonos és biztonságos számára, ne menjen bele non-monogám felállásokba, mert bele fog roppanni. Aki pedig nem a kizárólagosság elve alapján szeretne kapcsolódni, se magát ne nyomja bele erőszakkal egy monogám kapcsolatba, azon az áron, hogy a vágyait elfojtja, az pedig tisztességtelen megoldás, hogy a monogámia látszatának fenntartása mellett külső kapcsolato(ka)t tart fent.  

Ítéletmentesen és őszintén 

Ahogy ennek az írásnak nem célja, hogy állást foglaljon monogámia és nem monogámia tárgyában, úgy egymás vágyaival, nézőpontjaival szemben is elfogadóbbá kellene válnia az embereknek. Teljesen felesleges az ítélkezés, hisz ezek a kapcsolati formák léteznek és működnek, itt vannak. Attól, hogy a két tábor egymásnak feszül, ez még nem lesz másként. Őszintén kell beszélgetni egymással, anélkül, hogy bárminek és bárkinek való megfelelés ott lenne a beszélgetés terében. Ha egyezik, vagy összeegyeztethető az értékrend és a vágyak, akkor kapcsolódni, ha nem, akkor békésen elköszönni és a zsákhoz foltot keresni. A hosszú távon működőképes kapcsolat alappillére az összeillőség. 

Szeretettel, Andi

 

RANDI ETIKETT

A legújabb olvasói kérdés két részből áll. Az első kérdés arra irányul, hogy mennyire fontos szempont az ismerkedésnél, illetve a párkapcsolatban az: 

ÁPOLTSÁG 

Röviden és tömören: ALAP! 

Az első benyomás a látvány és a kisugárzás. Ha valaki ápolatlan, koszos és igénytelen, első ránézésre ellenállást vált ki, méghozzá teljesen jogosan. Pláne első randin, vagy egy kapcsolat elején, amikor még van elég lendület ahhoz, hogy az ember a legjobb arcát mutassa. Ha valaki ennyire nem ad a testére és arra az összképre, amit önmagáról a világnak mutat, vajon milyen személyiséget takar? Hogy áll az ilyen ember önmagához, az élethez és a másik emberhez? Szerintem egyértelműen kijelenthető, hogy sehogy. Ha önmagára nem fordít figyelmet, vajon mennyit fog fordítani a másik emberre? Semennyit. Szomorú, hogy erről egyáltalán beszélni kell, de sajnos igen, ilyen világot élünk, hogy elég gyakori jelenséggé vált.  

Van, hogy valami szerencsétlen baleset történik, például – és most elmesélek egy nagyon cuki sztorit: Egy értékesítői értekezletre, egy nagyon csinos, és egyébként kifogástalan megjelenésű fiatal csajszi úgy érkezett meg, hogy a hófehér felsőjén egy hatalmas barna folt éktelenkedett. A vezető megkérdezte, hogy kér-e egy kávét, mire a lány mosolyogva annyit mondott, “köszönöm nem, már van rajtam egy”. Az ember lehet peches, az belefér, attól még nem kell lemondani egy randit. De nem is ilyen helyzetekről beszéltem. Meg nem is arról, hogy öltönyben, nyakkendőben, kisestélyiben, tökéletes frizurával és sminkkel kell megjelenni (kivétel ez alól, ha speciális dress code érvényes a randi helyszínén, de arról nyilván minden érintett előre tud). Csak annyiról, hogy tisztán, illatosan, megfésülködve, frissen mosott ruhában illik megjelenni egy találkozón. Jelezve azt, hogy önmagamat és a másikat is megtisztelem azzal, hogy adok a megjelenésemre.  

Míg az első kérdésre a válasz egyszerű volt, a másodikon én is komolyan elgondolkodtam. A második kérdés arra vonatkozik, hogy: 

KI FIZET A RANDIN? 

Néhány tíz, de talán már inkább száz évvel ez előtt, amikor a nőknek még egyáltalán nem volt önálló keresete, ez a kérdés roppant egyszerű volt. Annak ellenére, hogy a nők szerepvállalása a társadalomban régóta átalakulóban van már, pár éve még egyértelmű volt, hogy a randin a férfi fizet. Mára már ez is kérdéssé vált. Megpróbálom ezt is az előző ponthoz hasonlóan megközelíteni, tekintettel arra, hogy nincs általánosan érvényes etikai norma, ami napjainkban megállja a helyét, és támpontul szolgál. 

Induljunk el onnan, hogy a férfi minőség az adó, a nő pedig a befogadó. Ez olyan princípium, amit semmilyen társadalmi változás nem tud felülírni. Ha ezt az alapot tekintjük, talán már meg is válaszoltuk a kérdést. Az pedig, hogy ez nem egyértelmű, talán épp arra enged következtetni, hogy az eredeti minőségek felborultak.  

Kicsit gyakorlatiasabbra fordítva, nézzünk egy példát, ahol feltételezzük, hogy a férfi-adó/női-befogadó minőség rendben van. Ideális esetben, a férfinál alap, hogy a randi kiadásait ő viseli. Tisztában van az anyagi helyzetével, amiről felelősségteljesen gondolkodik. Tegyük fel, hó vége van, kicsit szoros a büdzsé. A randit megelőző beszélgetések során kideríti, hogy mi a választottjának a kedvenc nasija, csokija, üdítője. Ezeket megvásárolja (szerintem azért ez vállalható kiadás). Tegyük fel, hogy az egyszerűség kedvéért kellemes tavaszi napra esik a randi. Mivel a beszélgetések során azt is kiderítette vágyakozó férfi emberünk, hogy a szíve hölgye nagyon szereti a rétet patakkal, bepakol egy pokrócot meg a nasi/csoki/üdítőt (persze azért magának is vesz némi enni-innivalót) egy pakkba, kinéz egy úticélt (a pénztárcájának megfelelő útiköltséggel, lehetőleg úgy, hogy a hölgyeményét is állni tudja), és eltöltenek egy romantikus randevút.  

Ez most nyilván egy fiktív példa volt, de a lényege az, hogy nem kell milliomosnak lenni ahhoz, hogy kellő kreativitással és a rendelkezésre álló keret figyelembevételével egy olyan maradandó élményt nyújtson egy férfi egy nőnek, hogy a nő vágyjon rá. Lehet olyan helyzeteket teremteni, hogy a ”ki fizet?” kérdése fel sem merül. Előbb-utóbb persze elkerülhetetlen, hogy az anyagi körülmények napvilágot lássanak, mert olyan világot élünk, amiben sok ember számára olyan fontos szempont az egzisztencia, hogy egy kapcsolat nagyon erőteljes pillérét alkotja. Hogy helyes-e ez, vagy nem, arról lehet vitatkozni, de nem érdemes. A lényeg az összeillőség, ellenkező esetben a kapcsolat ezen a területen nagyon konfliktusos lesz, adott esetben el is vérezhet rajta.  

Az anyagi körülményeknél fontosabb kérdés ebben az esetben az attitűd. Ha egy férfi az első randin kiköti, hogy a cechet fele-fele állják, az azt tükrözi, hogy a nővel való találkozás pont ennyit ér a számára. Hangsúlyozom megint, hogy a kapcsolat elején, amikor még a jobbik arcát mutatja. Érdemes mindent analogikusan szemlélni. A pénzre, mint a befektetett energia szimbólumára gondolni. A pénz, mint szimbólum és a férfi energia nagyon szorosan összefonódik. Valahol a teremtőképességet szimbolizálja. Ismét csak azt tudom mondani, hogy ítélhetjük ezt jónak, vagy rossznak, attól még ez van.  

Ahogy e két területen, úgy általánosságban is elmondható, hogy a korábban biztonságot jelentő normák ideje lejárt. Nincs már mibe kapaszkodni kívül. A józan paraszti ész, az analogikus gondolkodás, az önismeret és a tudatosság az, amik támpontot adhatnak ahhoz, hogy ebben a felborult, kicsit agyament világban el tudjunk igazodni. Ezek mind-mind belül vannak. Magunkat kell figyelni ahhoz, hogy rátaláljunk arra, ami nekünk működik.

Nem szabad olyan kompromisszumokat kötni, amiknél már az elején szól a vészcsengő, hogy kilóg a lóláb. Csodás felfedezőút ez, de tele van buktatókkal. Én mindig azt mondom, ahol a feladat, ott a képesség. Bennünk. Ezt kell megtalálni. Van hozzá iránytűnk, a SZÍVÜNK, Ő ÉRTÜNK VAN! Vele kell újra összekapcsolódni, és az ő útját járva, az ő szavára hallgatva dönteni arról, hogy egy helyzet méltó-e hozzánk, vagy nem. Őszintén – mindenek előtt – önmagunkkal.  

 

„FIZETŐS BARÁT” HELYETT KÍVÁNCSI EGYÜTTÉRZÉS

…sok bajra gyógyír lehet 

A minap egy barátom átküldött egy hirdetést, ami igazából arról szólt, hogy ha nincs kinek elmondani azt, ami a szívünket nyomja, vagy nem akarjuk a családunk, barátaink jótanácsait hallgatni, mert nem biztos, hogy arra vágyunk, bátran vegyük igénybe a hirdető heti vagy havi díjas “online barát” szolgáltatását.Én nem is azt szeretném most boncolgatni, hogy hogyan jutottunk el odáig, hogy a barátságból is térítési díjas szolgáltatás legyen, inkább arról, hogy mi lehet a megoldás arra, hogy ne legyen ilyesmire szükség. 

Én az intimitáson és a szexualitáson kívül a kapcsolatokat tartom szívügyemnek. Egy kapcsolatban (legyen szó bármilyen jellegű kapcsolatról) mindig nagyon fontos a határtartás és a kapcsolódás egyensúlyának, vagy épp egyensúlytalanságának a kérdése. Amikor valakihez kapcsolódunk párkapcsolatban, barátságban, szülőként, vagy akár munkahelyen, mindig meg kell húznunk valahol a határvonalat az én és a mi között. Amikor az a kérdés, hogy igent mondunk-e vagy nemet valamire, és nem éppen egy nyertes-nyertes szituációról van szó, akkor dönteni kényszerülünk, hogy az adott helyzetben a döntést önmagunkért, vagy valaki/valami másért hozzuk meg. Ez nem mindig egyszerű. 

Hogy ebben a helyzetben milyen döntést hozunk, az sok mindenen múlik. Amikor “önmagunk” szóba kerül, a legfontosabb dolog az, hogy mennyire vagyunk tisztában saját magunkkal. Mennyire ismerjük a motivációinkat, a határainkat, mennyire akarunk megfelelni másoknak, mennyire vagyunk képesek tiszteletben tartani és tartatni a saját határainkat. A második kérdés, hogy milyen tág perspektívából tudjuk mérlegelni az adott helyzetet. Mennyire tudjuk átlátni a másik motivációját, célját, viselkedését. Harmadszorra, fontos, hogy hova pozícionáljuk magunkat a másik (többi) résztvevőhöz képest: egyenrangú a kapcsolat, vagy a szerepek inkább valamilyen alá-fölé rendeltségi viszonyt tükröznek. Direkt használtam a “szerep” szót, hiszen a különböző élethelyzetek, különböző szerepeket rónak ránk, amelyekben “valahogy” érezzük magunkat, attól függően, hogy könnyen, vagy épp nehezen megy a velük való azonosulás. 

Ahhoz, hogy a fentebb említett kérdésekre megfelelő válaszokat találjunk, szükségünk van az együttérző képességünk használatára. Együttérezni mindenki képes. Az együttérzésnek több formája van. Az egyik, a kíváncsi együttérzés. A kíváncsi együttérzés az, amikor van egy igaz, szívből jövő vágyunk arra, hogy megértsük, mi történik bennünk, mi történik a másikban és mi történik épp közöttünk. A kíváncsi együttérzés magyarázatot szeretne, nem pedig ítélkezni. Ugye érezhető, hogy ez nagy különbség?  

Ha mindenki elkezdené csiszolni ezt a képességét, és gyakorolná a mindennapi életben, akkor talán nem lenne szükség a fent szereplő fizetős szolgáltatásra. Sokszor már az is gyógyír a másik ember számára, ha egyszerűen meghallgatjuk. Ha egy beszélgetés során biztonságban érzi magát, és teret kap ahhoz, hogy elmondja a történetét és szabadon kifejezze az azzal kapcsolatos érzéseit, nagy eséllyel hatalmas súlytól képes megszabadulni.

Tudom, erős a kényszer, hogy minden áron megoldjunk helyzeteket, túljussunk rajtuk, vagy segítsünk és tanácsokat osztogassunk bajba jutott embertársunknak, de azt hiszem, néha – akár – merő jószándékból ezt képesek vagyunk “túltolni”. Talán azért, mert mindenre gyors és instant megoldást akarunk találni, talán azért, mert az aktív éveinkben szinte szélvészként rohanunk át az életünkön, de talán “A KEVESEBB NÉHA TÖBB”.

Adjunk időt a másiknak beszélni, magunknak pedig megérteni. Adjunk időt a hallgatásra, a figyelemre és az ítélkezésmentes, kíváncsi együttérzésre. Ha ezt megtesszük, nagy eséllyel születhetnek gyakrabban nyertes-nyertes megoldások bármilyen kapcsolatban.  Ez talán nem is olyan nehéz, és talán hozzájárul egy együttérzőbb világhoz.  

SZERETETTEL, Andi 

FÉLREÉRTETT MEGBOCSÁJTÁS…

Nagyon sok megközelítése létezik a megbocsájtásnak. Én azt hiszem, már annyiféle, hogy némi zavar is keletkezett a fogalommal kapcsolatban. A megbocsájtás – ahogy például a gyász -, egy folyamat, amelynek fázisai vannak. A tapasztalataim azt mutatják, hogy létezik néhány tévhit a megbocsájtással kapcsolatban, aminek az alapjait a neveltetés fekteti le. Persze vannak kivételek, de a 30-40-50 éves generációról szerintem általánosságban elmondható, hogy “jó gyereknek” lettek, lettünk nevelve. Nincs hiszti, nincs dühöngés, nincs méltatlankodás… Ha mégis, jön a büntetés, vagy a figyelem és a “szeretet” megvonása. E nevelési módszer hatása az, hogy az emberbe már nagyon aprócska korában nagyon mélyen bevésődik, hogy bizonyos dolgokat nem szabad érezni, mert az rossz. Ha azokat az érzéseket kifejezem, a közvetlen környezetem, akikre a legnagyobb szükségem van, nem fog szeretni.  

Ebben az esetben két dolog történhet: 

Az egyik, hogy a kisgyermek elkezdi leválasztani magát az érzéseiről. Az azonban nem működik, hogy csak a haragról, a fájdalomról, a dühről választja le magát valaki. Ez olyan, mintha a minket ellepő vízben elkezdenénk kiválogatni, hogy csak bizonyos cseppeket távolítunk el magunktól. Ez nem fog menni. Vagy kijövünk a vízből, vagy benne maradunk. Vagy hajlandóak vagyunk minden érzést érezni, vagy nem érzünk sem jót, sem rosszat. Az érzéketlenség a lélek, a psziché számára a megsemmisülést jelenti, aminek az egyik leggyötrőbb kísérő jelensége az örömképtelenség. 

A másik eset, hogy elfojtja ezt az érzést. Eltemeti magában, anélkül, hogy feldolgozná. Az elfojtás nem azt jelenti, hogy onnantól az az érzés nincs. Az elfojtás azt jelenti, hogy anélkül, hogy hajlandóak lennénk tudomást venni róla, ott dolgozik bennünk és meghatározza a lelki és testi létünket egészen addig, amíg tudatosan szembe nem nézünk vele és nem dolgozzuk meg. 

Hogy mi köze van ennek a két esetnek a megbocsájtáshoz? 

Az első esetet most nem is ragoznám túl, mert ott nem azzal van az igazi probléma, hogy az illetőt nem rázza meg az igazságtalanság vagy a bántó viselkedés. Az ő problémája sokkal inkább a pozitív érzelmi tapasztalások hiánya. 

A második esetben azonban megjelenik az érzelem (düh, harag, méltatlanság) energiája, de az szinte az esemény pillanatában huss, már megy is a tudattalanba a “többi közé” például az alábbi (szintén tudattalan) programok hatására: 

  • Én csak ezt érdemlem… 
  • Ki vagyok én, hogy kiálljak magamért? 
  • Már megint ez történik velem, mert egy igazi lúzer vagyok… 
  • A világ ilyen, az emberek “gyökerek” egymással. 
  • Szeretem, nem haragudhatok rá, nem tehetem, mert ha megteszem, nem is szeretem. 
  • Ha kifejezem a dühömet, többé nem fog szeretni. 
  • Ha hangot adok az érzéseimnek, el fogom veszteni a szerelmem/barátom/munkám… 

Ezek és az ehhez hasonló mondatok a “nem vagyok elég jó” és a “nem vagyok szerethető” alapprogramokra vezethetők vissza, amik a “túltudományoskodott”, a társadalom hasznos (ám korántsem egészséges, de ugyan már, ez kit érdekel…)? tagjait előállító, de ösztönös és szeretetalapúnak aligha nevezhető nevelési elvek termékei. 

           

Még egy fontos dolgot elfelejtettem említeni: az érzelmek spirituális megközelítését, miszerint a düh és a harag alacsony rezgésű érzések, amiket igyekezni kell elkerülni. Remek tanács, tényleg. Főleg, ha az előbb említett alapprogramokra rakódnak rá. Persze, végső soron ez a cél, de ahogy a megbocsájtás is egy folyamat, az érzelmi kontroll elsajátítása is az. 

MIT TEHETÜNK? 

Erre én általános érvényű receptet nem tudok mondani, és nem is szeretnék, hiszen nem vagyunk egyformák. Elmondom, én hogy állok a dologhoz: 

Ha valaki “tróger” velem, azaz, úgy érzem bánt, vagy igazságtalan, vagy kárt okoz, esetleg hátba támad, megengedem magamnak, hogy bepipuljak. Ez afféle akkut pipa. Bár törekszem az asszertivitásra, azaz az erőszakmentes kommunikációra, van, hogy nem jön össze. Mindenképp annak fejezem ki az érzéseimet, aki a kiváltó esemény “kivitelezője”. Ha nem sikerül erőszakmentesen, hát bocsánatot kérek tőle, és ahogy lehiggadtam, igyekszem “konstruktív tárgyalást” kezdeményezni a béke és a megoldás megtalálásának érdekében. Megvizsgálom a saját felelősségemet is az adott helyzetben, és ha én is gombáztam, hát vállalom. És amint ennek a folyamatnak a végére értünk, már nem cipelem tovább magammal a düh és a harag terhét. 

Ez persze nyilván csak abban az esetben járható út, ha a másik fél partner benne. Ha nem tudjuk face to face rendezni vele a helyzetet, a megoldás akkor is hasonló. Első lépésként validálni kell a negatív érzéseinket, azaz nem szabad megtagadni a jogosságukat, egyszerűen csak el kell fogadni őket természetesként. Hiszen hogy a viharba ne lennénk dühösek és ne haragudnánk, ha valaki méltatlanul bánt velünk. Azután csatornát kell találni annak, hogy ezek az érzések kiáramolhassanak. Le lehet írni. El lehet mesélni egy barátunknak, akivel belefér az is, hogy trágár szavakkal illessük a helyzetet (a káromkodás sokaknál nagyon jó ventillációs eszköz, és bár nem túl illendő, még mindig sokkal jobb, mint ha elfojtjuk). Lehet írni belőle egy tanulságos posztot, persze szigorúan a másik fél nevének említése nélkül, vagy lehet készíteni videós tartalmat, hátha másoknak segítségül szolgálhat hasonló esetben.  

Akár az első, akár a második eset áll fenn, egész addig kell dolgozni ezekkel az érzelmekkel, amíg nyugalmat nem találunk, el nem ül a vihar, úgy nem tudunk tekinteni a minket ért sérelemre, és az azt okozó személyre, mint a múlt egy darabjára, mely jellemünket erősítette. 

Összegezve néhány szóban: bepipulni ér (akkut düh), de úgy maradni nem tanácsos, mert a krónikus düh a saját és a környezetünk testi és lelki egészségére is káros hatással van. Az intenzív energiák valamilyen módon történő “lecsapolása” után valami olyan dologba kell átfordítani a történteket, hogy az akár mások, de mindenekelőtt önmagunk számára építővé váljon. 

Természetes-e a biszexualitás?

Nagyon sokakat érintő kérdés a biszexualitás. Beszélni viszont kevesen mernek róla. Sokan megijednek, mikor azt tapasztalják, hogy érdeklődést táplálnak az azonos neműek iránt. Elítélik önmagukat azért, hogy ilyen egyáltalán felmerül bennük. Ilyenkor azonban egy teljesen természetes részüket fojtják, utasítják el. Ennek oka nem más, mint a társadalmi ítélkezés. Ítélkezés egy olyan dolog felett, amit általában nem ismernek az emberek, de legalábbis nagyon keveset tudnak róla. Ezt az ismerethiányt szeretném most oldani e cikkben. 

Sigmund Freud neve talán mindenki számára ismerősen cseng. Nézzük, ő hogy vélekedett szexuális orientációról: 

Freud szerint az ember alapvetően biszexuálisnak születik. Fejlődése során válik nyilvánvalóvá, hogy nem identitása hogyan alakul. Azt vallotta, hogy a homoszexualitás oka az anyakomplexus, és az azonos neműek közti barátságokban megbújik a homoszexuális hajlam. Bár utóbbi két állításával én nem feltétlenül értek egyet, az alapfeltevése mindenképp elgondolkodtató, főleg, ha megfigyeljük az ovis korú gyerekek érdeklődését a nemiség irányában. Ha születésünk pillanatában biszexuálisak vagyunk, akkor erre az irányultságra természetesként tekinthetünk. Freud kortársa, Carl Gustav Jung is foglalkozott a mindenkiben jelenlévő, ellentétes nem archetípusával az animával és az animussal. 

Nézzünk egy másik tudományos megközelítést, ami Alfred Kinsey amerikai biológus nevéhez fűződik. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a professzor 1894-ben született, családja erősen konzervatív és vallásos volt, így ő ebben a szellemiségben nevelkedett. Nevéhez fűződik a Kinsey-skála és a szexológia (az emberi szexualitás vizsgálatának tudománya). Kinsey visszautasította a szexualitás egyértelmű kategorizálását hetero-, homo- és biszexualitásra. Álláspontja szerint a szexualitásra kontinuumként kell tekinteni, ami egy 7 fokozatú skálán ábrázolható, e skála 0. pontja a teljesen heteroszexuális, 6. pontja pedig a teljesen homoszexuális identitást jelenti (a skálán az aszexualitást figyelmen kívül hagyja, arra teljesen különálló kategóriaként tekint). Vizsgálatai szerint az emberek többsége valahol a két végpont között foglal helyet, tehát rendelkezik bizonyos mértékű hajlammal a saját neme iránt érzett vonzalom tekintetében. A jelentésében szereplő statisztikai adatok számszerűsítik is a biszexuális vonzódás gyakoriságát. A számok meglepően magasak, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a felmérések az 1900-as évek közepén készültek, amikor még kevésbé volt vállalható a heteroszexuális irányultságtól eltérő szexuális érdeklődés. 

A nyugat modern társadalmán túl tekintsünk ki egy kicsit az amerikai őslakos indiánok keresztény kultúra megjelenése előtti hagyományaira. 

Ebben a kultúrában a biszexualitásra úgy tekintettek, mind “kétlelkűségre”, isteni ajándékra. A törzs szerint e tagok áldottak voltak, akik adottságuk révén mindkét oldalról megismerhették a világot. A nemek tekintetében 5 típust különböztettek meg, a nőt, a férfit, a kétlelkű nőt, a kétlelkű férfit és a transzneműt, és mind az 5 nemre természetesként tekintettek. 

Láthatjuk, hogy több szempontot is figyelembe véve (legyen az kulturális vagy tudományos) elmondható, hogy az azonos nemhez való vonzódás egyidős az emberrel, így természetesként kellene tekintenünk rá. Ezt a természetességet mára jócskán beárnyékolták téves ítéletek és hitrendszerek. Az ez elleni modernkori harc csak még tovább rontott a helyzeten. Az agyon “hájpolt” LMBTQ kérdés, a hivalkodóan parádés társadalmi megmozdulások csak még inkább mélyítették a szakadékot a hagyományostól eltérő szexuális irányultságot elfogadó és elítélő tábor között.  

Véleményem szerint a szexuális irányultság mindenkinek a saját intimitásába tartozik. Annak, hogy milyen körülmények között és kinek beszélünk róla, nem csak attól kellene függenie, hogy mi mennyire fogadjuk el magunkban, hanem attól is, hogy a kinyilvánítás mennyire tartja tiszteletben a másik fél befogadóképességét. 

TISZTELET ÉS ELFOGADÁS, ÖNMAGUNK ÉS MÁSOK IRÁNYÁBAN. EZ LENNE A SZABADSÁG KULCSA!  

Kapcsolat | Balance in You (balance-in-you.hu)

COACHING VAGY PSZICHOTERÁPIA?

Ebben a posztban azt igyekszem körbejárni, hogy mik a hasonlóságok és mik a különbségek a coaching és a pszichoterápia között.

1️⃣ Önreflexió, realitáskontrol és a szakember-kliens viszony

Az alapvető különbség, hogy a coaching egyenrangú viszonyt feltételez segítő és kliens között, tehát nem minősül “orvos-beteg” viszonynak. A pszichológusnál ez nem feltétlenül van így. Ennek oka az, hogy a coaching folyamatban való részvétel feltétele a megfelelő önreflexió és realitáskontroll. Előbbi azt jelenti, hogy az ember képes legyen kívülről is ránézni a működésére, és így átgondolni a viselkedésének környezetre gyakorolt hatásait és a hozzá érkező visszacsatolásokat. A realitáskontrol akkor megfelelő, ha a valóságot az ember nagyjából a környezetével azonos módon érzékeli. Azaz nem ferdít el irreálisan tényeket, nem torzítja számottevően a valóságot. Sérült realitáskontrol és kiforratlan önreflexió esetén egyértelmű a pszichoterápia szükségessége.

2️⃣ Diagnosztika

A pszichológusnak feladata a diagnosztizálás, a coachnak nem. Azonban a színvonalas coach-képzéseken is a tananyag részét képezi a DSM (mentális betegségek diagnosztikai kézikönyve). Nem olyan mélységben ugyan, mint az egyetemi pszichológus és pszichoterapeuta képzéseken, de olyan mértékben mindenképp, hogy a coach fel tudja ismerni, hogy a leendő kliense alkalmas-e a coaching folyamatára, vagy inkább a pszichoterápia nyújt megoldást a helyzetére. Utóbbi esetben köteles jelezni a kliens számára, hogy esetében a pszichoterápia jelenti a hatékony megoldást. Ez alapvető etikai kérdés.

3️⃣ A múlt kezelése pszichoterápiában illetve coachingban

Minden elakadás valamilyen múltbéli történethez vezethető vissza. Míg a pszichoterápia (jellemzően az analitikus terápia) megengedi és kezeli a regressziót (egy korai életszakasz viselkedésébe történő visszaesést), addig a coachnak ez nem kompetenciája. Fel kell viszont ismernie, ha a folyamat ilyen irányt vesz, és javasolnia kell a pszichoterápiát. A coach feladata annak támogatása, hogy kliense átláttassa, hogy múltbéli életeseményei miként befolyásolják a jelenlegi életét. Azzal, hogy a kliens meglátja ezeket az összefüggéseket, megtörténik a tudatosítás, ami a változás/változtatás alapfeltétele, egyben kiindulópontja. Ehhez azonban szükséges az első pontban említett önreflexió és realitáskontrol.

4️⃣ Coaching és kognitív terápiák

Ez a két szakma közös keresztmetszete. Ebben az esetben a cél az aktuális élethelyzetet előidéző viselkedés mögötti gondolkodás feltárása és megváltoztatása. Ekkor a kliens dönti el, leginkább szimpátia alapján, hogy számára a coaching vagy a terápia nyújt megfelelő megoldást.

➕ Kiegészíteném még a sort a pszichiátriával. A pszichiáterek alapesetben nem rendelkeznek terápiás jogosultsággal. A pszichiátereknek külön képzés keretén belül kell megszerezni a pszichoterapeuta végzettséget. Ők alapvetően gyógyszeres kezelést alkalmaznak a mentális problémák megoldására. Gyógyszeres kezelést azonban csak pszichiáter /orvos/ rendelhet el, pszichológus /bölcsész/ nem.

➕ Fontos még említést tenni a negyedik, nagyon különleges területről, ami a spirituális válságkezelés. Spirituális válság esetén a tünetek nagyban hasonlíthatnak a pszichiátriai ellátást igénylő esetekhez, de ezek megoldása spirituális válságkezelő szakember vagy a transzperszonális pszichológiában is jártas terapeuta kompetenciájába tartozik. Kiváltó okaként érdemes megemlíteni a tudatmódosító szerekkel (pl. ayahuasca) vagy egyéb módon megélt módosult tudatállapotok megtapasztalását, amit az egyén személyisége nem tudott feldolgozni.

❗Fontos, hogy mindenki a neki legmegfelelőbb segítséget tudja igénybe venni, ezért készítettem ezt a rövid összefoglalót.

Amikor a hóhért akasztják…

Párkapcsolati coach „éles” helyzetben

Az élet néha produkál érdekes dolgokat. Ma egyszercsak kaptam egy üzenetet messengeren, hogy nem árt, ha tudom, mit csinál a párom. A részletekbe nem szeretnék most érthető okokból belemenni. 

Az első reakcióm az volt, hogy sokkot kaptam. Derült égből villámcsapásként ért a dolog. Felhívtam a kedvesem, aki kérdésemre, miszerint mond-e neki valamit az üzenetküldő neve, furcsaságokat kezdett el hadoválni, amiből egy kukkot nem értettem, helyesebben annyit, hogy ego, meg hogy megbeszéljük. Mivel sok óra volt még hátra az előttünk álló beszélgetésig, nem bírtam tétlenül ülni. Megkértem az üzenetküldőt, hogy ha nem túl kellemetlen, mesélje el, pontosan mi is történt. Ekkor állt be nálam informatikai nyelven szólva, a “kék halál”. Értetlenül álltam a történtek előtt és csak azt kérdeztem magamtól, hogy “ennek teljesen elmentek otthonról”? Na én olyan vagyok, aki ezt a kérdést nem sokáig tartja magában, így telefont ragadtam és ezer decibellel feltettem neki is. Aztán az asszertív kommunikáció minden elemét nélkülözve elmondtam a véleményemet a sztoriról, ellentmondásnak nem nagyon engedve teret. Nyomtam a tutit vagy 10 percig egy levegővel és iszonyat hangerővel, aztán egyszer csak csend lett belül. 

 

A nagy kérdés

Felderengett bennem a múlt, és feltettem magamnak a kérdést, hogy én hogyan járulhattam hozzá ahhoz, hogy itt és most ezzel a helyzettel kell szembenéznem. A szellemi utat járva vizsgáltam elvetett karma csíráimat, amik gyümölcse most épp nem tölt el határtalan lelkesedéssel. És akkor feltettem magamnak a kérdést: vajon mivel pipálom ki ezt a leckét úgy, hogy az a fejlődésemet szolgálja?  

  1.  Ha arra fókuszálok, hogy átvertek, becsaptak, megbántottak, fájdalmat okoztak, és megtorlom szakítással, büntetéssel, bosszúval, bármivel, ami a másiknak rossz.
  2. Ha felismerem a saját részemet, a saját felelősségemet, az általam generált okokat és felismerem azt is, hogy mit a legnehezebb most számomra megtenni, mert az az igazi feladat. Megbocsájtani. A saját fejlődésem és a kapcsolatunk miatt is.

Aztán eszembe jutott egy csomó olyan kérdés is, amiket az üléseken szoktam feltenni annak, aki velem szemben ül: Minek nagyobb a súlya? A hibának, vagy azoknak az értékeknek, amik egyébként jelen vannak a párkapcsolatunkban. Mire tudok fókuszálni, hogy túl tudjak lépni ezen a történeten? Mert ez csak egy történet a sok-sok történetünkből.  

Döntöttem, de három dolgot kértem, ami segít megbocsájtani. (Az egyik egy süti, és úgy tűnt nekem, hogy a másik kettőre sem volt nehéz igent mondania.)  

Szívem mélyéről döntöttem a megbocsájtás mellett, és jól érzem magam.  

Tanulságok:  

  • Ha sérelem ér minket valaki részéről, akit szeretünk, sokszor a sértettségtől eszünkbe sem jut végiggondolni a felelősségünket a történetben. Pedig ez elkerülhetetlen ahhoz, hogy jó döntést hozzunk.  
  • Általában nem tesszük fel azt a kérdést a másiknak, hogy miért? Pedig fontos, hogy tudjuk, hogy jutott el idáig, mik zajlottak benne, amiért azt tette, amit. 
  • A fájdalom olykor felborítja a mérleget. Olyan erővel tarol le mindent, hogy mást nem is vagyunk hajlandóak látni. Ebben az állapotban hozhatunk rossz döntést. 
  • Ilyen helyzetben megmérettetik a kapcsolatban a szeretet ereje. Mind hibázunk. Én is, te is, ő is. A hibákon csak a megbocsájtás erejével lehet túllépni. Megbocsájtani csak szeretettel lehet.  

Nagyon fontos számomra a hitelesség. Hogy időnként eláruljak olyan részleteket az életemből, amik bepillantást adnak abba, hogy nekem is vannak nehézségeim. Néha nekem is össze kell szorítanom a fogam, hogy végigcsináljam azokat a lépéseket, amiken az üléseken végigmegyünk. De működik. Paláverezhettem volna a történteken hetekig, tölthettük volna a Szentestét és az ünnepeket ennek az egésznek az árnyékában, de mást választottam. Mert a szívem azt súgta, ez a helyes. 

Benkő Andrea

A tantra masszázs és ami mögötte van – kulisszatitkok egy masszőrtől

Napjainkban egyre többen tanuljuk és alkalmazzuk hivatásszerűen a tantra masszázst. Azonban növekvő népszerűsége ellenére még mindig rengeteg tévhit lengi körül. Hogy ezeket eloszlassam, szeretném megosztani a saját utamat, tapasztalataimat, kétségeimet és érzéseimet. Hangsúlyozva, hogy ez csupán a sajátom.

Mi is valójában az intim területet érintő tantra masszázs és mire jó?

Megtanít egy másfajta szemléletmódra, egy másfajta hozzáállásra a szexualitást illetően, megtanít egy sokkal mélyebb és intimebb kapcsolódásra először önmagaddal, majd a partnereddel/masszőröddel is. Megmutatja, hogy milyen az, amikor szeretetteljes és elfogadó térben adhatod át magad érzeteknek, érzéseknek, érzékelésnek, képeknek és gondolatoknak, amik egy-egy masszázs után még sokáig nagy hatással lesznek rád, és dolgozni fogsz vele, mígnem megtapasztalod, hogy beindultak öngyógyító folyamataid lelki és testi szinten is. Természetesen mindez akkor működik, ha a tapasztalatod alapján önként, szabad akaratból választod ezt az utat.

Miért választottam és hogyan tanultam?

Életem során, egész kis koromtól kezdve különleges kapcsolatom volt a szexualitással. Hol elfojtottam, hol eluralkodott rajtam, volt részem traumában is, de sosem tudtam rá rosszként gondolni. Ezek után a harmincas éveim közepén megjelent bennem egy borzasztóan erős késztetés, hogy nekem feladatom van ezzel. Már nem is azt mondom, hogy én választottam, hanem “ő” választott engem. Ötlet szintjén megfordult a fejemben sok minden. Volt alkalmam beszélgetni a szexuális szolgáltatóipar más területeinek képviselőivel is. Sokáig semmivel nem voltam igazán kibékülve, egyet azonban már akkor megtanultam. Ne ítélkezzek. Ez egy nagyon kényes terület, telis-tele előítéletekkel. Minden történet más és más, és mindegyik méltányolható, ha hajlandóak vagyunk meghallgatni.

Mindeközben már egy ideje folyamatosan képeztem magam a lélek területén olyan képzéseken, amik közel 70%-ban önismeretből álltak. Egyre inkább kezdtem megismerni önmagam, a szexuális fejlődést (általában és a sajátomat is), a szexuális energia lényegét és működését, és azt az irányzatot, amiben ezt tudatosan használják. Kinyílt a világ, és egyértelművé vált számomra, hogy igen, ezt akarom. Nagyon jók a verbális és egyéb eszközök, amik blokkoldásra, traumafeldolgozásra és tudatosításra alkalmasak, de én mindig valami hiányt éreztem. Akkor döntöttem el, hogy nem csak beszélni akarok róla, nem csak diszkrét energetikai eszközöket szeretnék használni, hanem meg akarom mutatni, hogy mi ez, teljes valójában. Ehhez azonban nagyon sok mindent mérlegelnem kellett magamban. Képest vagyok-e a testet teljes egészként kezelni, nem tabuzálni egyetlen testrészt sem? Képes vagyok-e valójában elfogadni mindenkit, aki engem választ az útján, legyen az férfi, nő, kövér, sovány, idős vagy fiatal? Képes vagyok-e megküzdeni az ítéletekkel, amik óhatatlanul velejárói annak, amire készülök? És képes vagyok-e ezt felvállalni a szüleim és a párom, a volt férjem (a gyermekem édesapja) és majd, ha eljön az ideje, a gyermekem előtt, és megbirkózni azzal, ahogy fogadják. Nagyon sok nehéz és fájdalmas lépcsőfok következett az életemben. Volt, hogy úgy éreztem, inkább feladom, mert túl sok áldozatot és lemondást követel tőlem. De nem hagyta magát. Borzasztó erővel motivált, és megadtam magam. Lesz, ami lesz. És tanulni kezdtem, már nem csak könyvekből és oktatófilmekből, hanem tanfolyamon. Sajnos eddig tradicionális környezetben nem, csak itthon, Magyarországon tanulhattam, de remélem, egyszer módom lesz autentikus környezetben is mélyíteni a tudásom.

Már több kollégával/kolléganővel is beszélgettem a tudásról/tanulásról. Többen, több helyen tanultunk, hasonló és különböző elméleti és gyakorlati módszereket. Egyben azonban egyetértettünk. Amit tanfolyamon és könyvekből sajátítottunk el, az az alap. Amire leginkább támaszkodhatunk, az a saját hitünk, a saját személyiségünk, tapasztalatunk, szándékunk és hozzáállásunk. Három dolog van, amit feltétlenül kiemelnék, ezek a SZERETET, a FELELŐSSÉG és az ALÁZAT.

A tapasztalatom – megérte!

Amióta eldöntöttem, hogy vállalom, kerül, amibe kerül, napról napra érkezik a visszaigazolás, hogy megérte. Csodákat élek meg. Csodálatos emberekkel találkozom, akik megtisztelnek azzal, hogy rám bízzák magukat, és feltárják előttem testük és lelkük titkait. Szeretném kerülni a túlzást, de csak így tudom megfogalmazni: értelmet adnak az életemnek, a mindennapjaimnak, és ezért nagyon hálás vagyok nekik, és magamnak is. Magamnak azért, mert kitartottam, és kitartok a mai napig. Mert néha nem könnyű…

A nehézségek

Nehézségek mind a szakmai, mind pedig a magánéletemben felmerülnek, jelenleg is.

Számomra a szakmai nehézséget az jelenti, hogy – bár már úgy fogalmazok a hirdetési felületemen, ahogy korábban egyáltalán nem szerettem volna, de kénytelen vagyok – rengetegszer kapok olyan megkeresést, ami a határaimat feszegeti, ami tiszteletlen, ami bélyeget rak rám. Ha ezek épp egy “gyengébb” napomon érnek (mert bár a segítő foglalkozást választottam, én is csak ember vagyok, és nekem is van ilyen), bizony nagyon érzékenyen tudnak érinteni. És még mindig előfordul, hogy ilyenkor megkérdőjelezem saját magam, indokolatlanul ítélkezem önmagamon, és azt kérdezem, hogy miért nem valami “normális”, de legalábbis valami könnyebb szakmát választottam “odafönt”.

A magánéletben is néha kemény helyzetek elé állít ez a hivatás, hiszen nem nevezhető éppen párkapcsolat-barátnak. Azt már több cikkemben is említettem, hogy a párkapcsolat, tapasztalataim alapján, az életünk egyik legnehezebb területe. Ez a hivatás még hozzáad némi “fűszert”, ami sokszor inkább keserű, persze néha édes is. Rengeteg toleranciát, empátiát és elfogadást követel a “civil” féltől, ami bizony az ő erejét is próbára teszi, kihívás elé állítva ezzel mindkettőnket.

Zárszó

Talán az, hogy őszintén feltártam olyan háttérinformációkat a saját életemből és tapasztalataimból, amit eddig nem sokan tártunk fel, segít megérteni, hogy amit csinálunk, azt felelősséggel, alázattal, szeretettel tesszük. Az ítéletek és a gyakori megpróbáltatások ellenére kitartunk, és csináljuk, mert hiszünk benne és magunkban. Nem szexuális szolgáltatást nyújtunk, bár még a hatályos jogszabályok is ezt a bélyeget sütik ránk, így nagyon körültekintően kell eljárnunk, ha nem szeretnénk jogi kellemetlenséget. Ennek ellenére, mi bízunk egy évezredekre visszanyúló igazságban, ami tényleg hozzájárul ahhoz, hogy életünket jobb minőségben, egészségesebben, tudatosabban és örömtelibben éljük.

Szeretettel,
Benkő Andrea

Tegyük tisztába! 

Hogy “működik” a tantra masszázs? 

Bár a tantra masszázs egy bizonyos – rugalmas – séma szerint felépített folyamat, mindenkinél egyedi. Pszichoszexuális fejlődésünk és szexuális tudatosságunk függvénye az, hogy a masszázs milyen hatással lehet ránk. Mint bármi másba az életben, valahogy belefogunk, hozzákezdünk. Van, aki több könyvtárnyi könyvet olvas el előtte, és mire eljut egy masszázsra, szinte már elméleti szaktekintélye a témának, van, aki puszta kíváncsiságból, az erotikus részt megragadva csöppen bele ebbe a világba, van, aki ajánlás alapján valamilyen problémával keres magának céltudatosan egy masszőrt. Bárhogy legyen is, ha jó szakembert választ magának, biztos, hogy tanulni fog az élményből, és új tapasztalattal gazdagodik.  

Hol van a helye a módszertanok között? 

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy ez a hivatás méltatlan bírálatok célpontja a mai napig. Többször megfogalmazódott bennem, hogy ez nincs jól így, és tenni kellene valamit azért, hogy helyre tegyük a megítélését. 

Ezen felbuzdulva, szexológia, szexuálpszichológia és szexuálterápia tárgyában kutattam egy kicsit a neten, és nem kis örömömre több olyan cikket is találtam a témában, ami a keleti típusú (tantrikus és taoista filozófiai irányzatokon) alapuló érzéki masszázsok védelmére kelt. Itt egy olyan – többször előforduló – ismétléssel találtam szembe magam, ami szöget ütött a fejembe. A keleti vallások a szexualitásra egyfajta művészetként tekintenek. Bár sokfajta művészeti terápia létezik, melynek alkalmazása a hagyományos pszichoterápiában is széles körben elterjedt, mégis a szexuális problémák megoldásaként a szexualitás művészetét, mint terápiás eszközt emlegetni, igen meredeken hangzik. 

 Szexuális káosz 

Nagy a szakadék a kelet és a nyugat szexuális kultúrája között. Itt nálunk, még mindig mély nyomai vannak a sok évszázados tabuzálásnak, amikor a szexualitást még bűnként emlegették, vagy házastársi kötelezettségként, amit a legvisszafogottabb körülmények között kellett teljesíteni. Ez még a mi generációnkon is jócskán nyomot hagy. Azaz: Itt létezünk a sokszáz éves, zömmel a tudattalanban megbújó korlátozó hitrendszerekkel és ki tudja, még milyen lenyomatokkal. Persze fű alatt meg lehetett szerezni a Kama Sutra-t, néhány szexuális felvilágosító könyvet, ezeken kívül pedig olyan szadista és pornográf tartalmú regényeket, hivatalos nyomdai kiadásban, amit még én is szörnyülködve tettem le egy hónapja 30 oldal elolvasása után, pedig én aztán igazán mindenevő vagyok, ha szexualitásról van szó. 

Tehát volt a tabuként, de minimum titokként kezelt szexualitás, volt egy kisebbség, akik megpróbáltak hasznos és fontos információkhoz jutni legalább könyvekből, és volt az a réteg, aki elfojtott vágyait megírta (egyik-másik igazán förtelmesre sikerült, jó, azért persze van igényes erotikus irodalom is, de most kicsit kiemelem a szélsőségeket), mások pedig elolvasták és vágyakoztak, ami miatt előbb utóbb bűntudat, frusztráltság és szégyenérzet alakult ki. Aztán a könyveket felváltották a különféle felnőtt filmek, az aranyosan-erotikus (Tiroli szex), az érzékien erotikus (Emanuelle), aztán a kábeltévé elterjedésével a sablonos, bizonyos trendeket követő, mindkét nem és a szexualitás szeretetét és tiszteletét nélkülöző pornó filmek. Most, az internet világában pedig, válogatás nélkül, már-már a testi épséget és egészséget veszélyeztető, lassan állatinak sem nevezhető tartalmak ömlenek a kíváncsi szemek és a vágytól dagadó/nedves fehérneműk tudajdonosai elé.  

Emelett a “new age” korszakban (1970-es évek) a különféle tudatmódosító szerekkel együtt berobbanó szexuális forradalom egyik termékeként megérkezett a neotantra, ami új, spirituális megközelítésével szakrális szintre emelte a szexualitást.  

Az edukáció hiánya – kelet és nyugat (Freud és Buddha) 

A bárki számára hozzáférhető különféle tartalmakat sajnos nem ellensúlyozza edukációs tevékenység. A genitáliák ismertetésén, a fogamzásgátláson, szexuális betegségek elleni védekezésen túl, nemigen történik felkészítés a szerelmi-, párkapcsolati és szexuális életre semmilyen formában. Én úgy érzem, hogy nagyon nagy a káosz a fejekben, és ami még szomorúbb, a szívekben a szexualitással kapcsolatban, amire önmagában a tantra nem jelent megoldást. A keleti filozófiákat ott, keleten már az anyatejjel szívják magukba a gyermekek. Az ő szemük is kikerekedne, ha Freud libidóelméletét kezdenénk nekik ecsetelni, vagy levetítenénk nekik egy hard pornó tartalmat. Nem szabad elvárni azt sem, hogy nyugaton rögtön ráálljon az emberek gondolkodása a tantrikus vagy taoista megközelítésre.  

Félrevezető információk 

Azt pláne nem tartom szerencsésnek, ha olyan ígéretekkel kecsegtetnek tantra masszőrök, hogy  a tantra masszázs majd az energiaáramlás, meg a feltétel nélküli szeretet és elfogadás segítségével minden problémát megold, mert marhára nem így van. Egy masszázs az masszázs. Az, hogy milyen hatással van valakire, az első sorban az ő befogadókészségén, fejlődésének szintjén, feldolgozott, vagy fel nem dolgozott traumáin múlik. Rettentő nagy hangsúly van a tudatosításon, ami azt jelenti, hogy valamilyen eszközzel a blokkoló tartalmakat felhozzuk a tudattalanból, és átbeszéljük. A blokk energiájának kioldódása azzal mérhető, hogy milyen érzelmi töltéssel tud beszélni a kliens a mélyből feltört témáról. Ez egyfajta visszacsatolás a segítő számára arról, hogy holt tartanak a folyamatban. Vannak bizonyos alapvető módszertani elvek, amit be kell tartani egy segítőnek, ez hozzá tartozik ahhoz, amit én felelősségnek és alázatnak hívok. Ez a két dolog pedig – véleményem szerint – nélkülözhetetlen ehhez a hivatáshoz.  

Hogy marketing céllal olyan dolgokat állítunk, akár feltételes, mégis megtévesztő módon egy technikáról, ami nem igaz, az az egész szakma hitelességét aláássa. Persze, alkalmas lehet a masszázs egyéb módszerekkel kombinálva hosszú távú, hatékony és tartós problémamegoldásra. Nekem is csodás történeteim vannak, de ezek hátterében általában több hónapnyi rendszeres és kitartó munka áll, aminek nem minden pillanata élvezetes, sőt, van, hogy inkább gyötrelmes. Annak a segítőnek, aki erről nem beszél, hanem könnyű és élvezetes, sőt gyönyörrel átitatott csodagyógyulásról beszél én sajnos nem tudok hinni. Ezt egyrészt munkám, másrészt saját önismereti tapasztalatom támasztja alá. Röviden úgy tudnám leírni, hogy könny nélkül nincs eredmény. Nálam legalábbis nincs. 

Nem minden a marketing! 

Tisztában vagyok azzal, hogy a mai világban fontos, hogy eljussunk azokhoz az emberekhez, akiket szeretnénk megszólítani, én mégis azt mondanám, hogy a túlzó ígéretek és a csábító, agyonmisztifikált megoldások lehetőségének feltüntetése a hirdetésekben és promóciós anyagokban leginkább csalódáshoz vezet és minden szempontból aláássa a szakmát. Lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, és nem lesz az írásom túl népszerű, de szükségét éreztem, hogy ezeket a gondolatokat leírjam, pont azért, hogy méltó helyet vívjon ki magának szeretett hivatásunk. 

A szülővé válás árnyékában..

Szülőként, főleg új szülőként egy pár mindkét tagja átlényegül. Apává és Anyává minősül. Míg minket édesanyákat testileg-lelkileg felkészít a várandósság 9 hónapja, addig az édesapák gyermekük világra jöttének pillanatában, vagy akkor, mikor először karjukba veszik a babát, szembesülnek először igazán az új énrészük világra jöttével is.

Nem véletlen a szóismétlés. Az édesanya 9 hónapon keresztül születik meg a nőben, míg az édesapa a férfiban  néhány óra alatt.  

Való igaz, hogy nekünk nőknek, lény(eg)ünkből eredően több feladatunk van az újszülött ellátásával kapcsolatban. Az új kötelességeink, feladataink, félelmeink és ijesztő érzelmi hullámaink, melyek testünk és lelkünk változásából adódnak, sokszor teljesen lekötik minden figyelmünket. Az, hogy egy ideig kizárólag ezek az érzések, gondolatok kötik le figyelmünket, korántsem jó, de elfogadható. Az én véleményem azonban az, hogy ha ebben az átalakulásban elveszünk, és az irányítást hosszú távon átveszi az “anya ego”, az saját életünket, párkapcsolatunkat és végső soron gyermekünk életét is az érzelmi sivárság és traumák völgyébe tereli.  

Visszatérve kissé az édesapákra: Tudatos egyéni és közös felkészülésüktől függően, hirtelen ott találják magukat az apuka szerep kellős közepében. Ösztöneikből a védelem és a “táplékszerzés” az, ami feltör. Védeni az otthont, megteremteni az erőforrásokat, helyt állni a vadászmezőn és elejteni a vadat, ami a család megélhetését és életszínvonalának biztosítását jelenti. Eközben, miközben apai ösztönei még keményebb küzdelmekre sarkallják, szembe kell néznie azzal is, hogy a figyelem, amit korábban megkapott, most – természetes módon – valaki másfelé, egy új jövevény felé irányul. Veszteségét tompítja, hogy az új jövevény – a gyermeke – felé ő is erős szeretetet érez, édesanyja irányában is hála, tisztelet és szeretet önti el, mert végigkísérte a társát a várandósság, adott esetben a szülés pillanatain. Ez az érzelmi töltet azonban nem tart örökké. 

És mi az, ami ilyenkor az anyaság árnyékába szorulhat? A nő, a férfi és a párkapcsolat. Mindenki érdekét az szolgálja, ha ez nem történik meg. Ezt csak úgy lehet elkerülni, ha az önismeret nem szorul az új minőségek árnyékába. Azért hangsúlyos első sorban az önismeret, mert ha az nincs, akkor a továbbiakról már felesleges beszélni. Nagyon fontos, hogy a szülővé érés folyamatában nagy figyelmet fordítsunk saját gondolati és érzelmi változásunkra. Fontos, hogy előbb-utóbb leüljünk számot vetni, és szembenézzünk azzal, hogy kivé váltunk az adott pillanatra. Ismerjük el sikereinket, vegyük számba azokat a helyzeteket, amiket bukásként éltünk meg. Értékeljük, mi miben tudnánk változni ahhoz, hogy jobb minőségű életet éljünk és biztosítsunk ezáltal a környezetünk számára is, és mérjük fel azt is, hogy a környezetünk miben tudna támogatni ebben. Ezt célszerű az apukának és az anyukának is megtenni. 

Ha a számvetéssel elkészültünk, a következő lépés, hogy egymással is megosztjuk azt, amire jutottunk.  Nagyon fontos, hogy a másikat tiszteletben tartva, szeretettel kommunikáljunk. Arról beszéljünk, hogy mi hogyan, milyen érzésekkel éltünk meg időszakokat, eseményeket. Meséljünk arról, hogy a tervezett és kért változtatások milyen hatásokkal lehetnek majd ránk. Amikor a társunkat hallgatjuk, tegyük azt türelemmel, nyitott szívvel és értő figyelemmel. Ez sokszor nem könnyű, hiszen a párkapcsolat a játszmák melegágya. Legelszántabb törekvésünk ellenére is előfordulhat az, hogy egy játszma kellős közepén találjuk magunkat. Semmi baj. Amikor ezt valamelyik fél észreveszi, jelezze. Ha az eseményeket vissza lehet terelni a szeretetteljes békés vizekre, nyugodt szívvel folytassuk a beszélgetést. Ha nem, akkor sem történik tragédia. Adjunk időt és teret magunknak és egymásnak a megnyugvásra.  

Gyakoroljunk! Gyakoroljuk ezt addig, míg automatikussá nem válik. Ne hibáztassuk se magunkat, se a társunkat a hibákért. Tartsuk a közös célon a fókuszt EGYÜTT!! Kezdjük ezt bármikor, kezdjük akár újra. Amíg a szeretet él közöttünk és a célunk egy irányba mutat, sosem késő, és sosincs végzetes hiba!!! 

Szeretettel, Andi