Nagyon sokakat érintő kérdés a biszexualitás. Beszélni viszont kevesen mernek róla. Sokan megijednek, mikor azt tapasztalják, hogy érdeklődést táplálnak az azonos neműek iránt. Elítélik önmagukat azért, hogy ilyen egyáltalán felmerül bennük. Ilyenkor azonban egy teljesen természetes részüket fojtják, utasítják el. Ennek oka nem más, mint a társadalmi ítélkezés. Ítélkezés egy olyan dolog felett, amit általában nem ismernek az emberek, de legalábbis nagyon keveset tudnak róla. Ezt az ismerethiányt szeretném most oldani e cikkben.
Sigmund Freud neve talán mindenki számára ismerősen cseng. Nézzük, ő hogy vélekedett szexuális orientációról:
Freud szerint az ember alapvetően biszexuálisnak születik. Fejlődése során válik nyilvánvalóvá, hogy nem identitása hogyan alakul. Azt vallotta, hogy a homoszexualitás oka az anyakomplexus, és az azonos neműek közti barátságokban megbújik a homoszexuális hajlam. Bár utóbbi két állításával én nem feltétlenül értek egyet, az alapfeltevése mindenképp elgondolkodtató, főleg, ha megfigyeljük az ovis korú gyerekek érdeklődését a nemiség irányában. Ha születésünk pillanatában biszexuálisak vagyunk, akkor erre az irányultságra természetesként tekinthetünk. Freud kortársa, Carl Gustav Jung is foglalkozott a mindenkiben jelenlévő, ellentétes nem archetípusával az animával és az animussal.
Nézzünk egy másik tudományos megközelítést, ami Alfred Kinsey amerikai biológus nevéhez fűződik. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a professzor 1894-ben született, családja erősen konzervatív és vallásos volt, így ő ebben a szellemiségben nevelkedett. Nevéhez fűződik a Kinsey-skála és a szexológia (az emberi szexualitás vizsgálatának tudománya). Kinsey visszautasította a szexualitás egyértelmű kategorizálását hetero-, homo- és biszexualitásra. Álláspontja szerint a szexualitásra kontinuumként kell tekinteni, ami egy 7 fokozatú skálán ábrázolható, e skála 0. pontja a teljesen heteroszexuális, 6. pontja pedig a teljesen homoszexuális identitást jelenti (a skálán az aszexualitást figyelmen kívül hagyja, arra teljesen különálló kategóriaként tekint). Vizsgálatai szerint az emberek többsége valahol a két végpont között foglal helyet, tehát rendelkezik bizonyos mértékű hajlammal a saját neme iránt érzett vonzalom tekintetében. A jelentésében szereplő statisztikai adatok számszerűsítik is a biszexuális vonzódás gyakoriságát. A számok meglepően magasak, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a felmérések az 1900-as évek közepén készültek, amikor még kevésbé volt vállalható a heteroszexuális irányultságtól eltérő szexuális érdeklődés.
A nyugat modern társadalmán túl tekintsünk ki egy kicsit az amerikai őslakos indiánok keresztény kultúra megjelenése előtti hagyományaira.
Ebben a kultúrában a biszexualitásra úgy tekintettek, mind “kétlelkűségre”, isteni ajándékra. A törzs szerint e tagok áldottak voltak, akik adottságuk révén mindkét oldalról megismerhették a világot. A nemek tekintetében 5 típust különböztettek meg, a nőt, a férfit, a kétlelkű nőt, a kétlelkű férfit és a transzneműt, és mind az 5 nemre természetesként tekintettek.
Láthatjuk, hogy több szempontot is figyelembe véve (legyen az kulturális vagy tudományos) elmondható, hogy az azonos nemhez való vonzódás egyidős az emberrel, így természetesként kellene tekintenünk rá. Ezt a természetességet mára jócskán beárnyékolták téves ítéletek és hitrendszerek. Az ez elleni modernkori harc csak még tovább rontott a helyzeten. Az agyon “hájpolt” LMBTQ kérdés, a hivalkodóan parádés társadalmi megmozdulások csak még inkább mélyítették a szakadékot a hagyományostól eltérő szexuális irányultságot elfogadó és elítélő tábor között.
Véleményem szerint a szexuális irányultság mindenkinek a saját intimitásába tartozik. Annak, hogy milyen körülmények között és kinek beszélünk róla, nem csak attól kellene függenie, hogy mi mennyire fogadjuk el magunkban, hanem attól is, hogy a kinyilvánítás mennyire tartja tiszteletben a másik fél befogadóképességét.
TISZTELET ÉS ELFOGADÁS, ÖNMAGUNK ÉS MÁSOK IRÁNYÁBAN. EZ LENNE A SZABADSÁG KULCSA!