Benkő Andrea bejegyzései

MIKOR NE GYERE HOZZÁM?

Közzétéve Szerző:
Válasz

Sajnos az utóbbi időszak indokolttá tette, hogy határozottan megfogalmazzak néhány olyan esetet, amikor már a telefonbeszélgetésnek sincs értelme.

Álljanak itt hát a tipikus helyzetek:

  • Nem én vagyok az embered, ha csak egy kis feltöltődésre vágysz, vagy arra, hogy kiszakadj a mindennapok mókuskerekéből, mert nálam (ön)munka van.
  • Ha a szexualitásodat horizontálisan szeretnéd kibontakoztatni, azaz változatossággal szeretnéd színesíteni a palettát, és erotikus kalandozásokra vágysz, akkor kérlek, keress mást.
  • Ha úgy tekintesz a tantra masszázsomra, mint szexuális szolgáltatásra. Lehet, hogy nem kéne, de én erre egyre érzékenyebben reagálok, mert nagyon sok időm, energiám és munkám van abban, hogy megfelelően bőséges információt adjak az érdeklődőknek arról, hogy mivel foglalkozom.
  • Ha azért jönnél hozzám, mert cukinak vagy vonzónak találsz, de igazából nem tudsz arra a kérdésre válaszolni, hogy miért szeretnél hozzám jönni. És itt jegyezném meg, hogy a „drága”, „édes” és hasonló kifejezésektől áll a hátamon a szőr, ami ki is ül az arcomra, és szó nélkül sem hagyom.
  • És végül egy operatív szempont, itt viszont elnézést kérek mindenkitől, aki érintett a témában: ha 100 kg fölötti a testsúlyod, senkit sem szeretnék megbántani. Ennek az az oka, hogy én a saját testem védelme és az ergonómia érdekében csak masszázspadon masszírozok, aminek a teherbírása véges. Mivel van a masszázsnak olyan része, hogy én is felülök az ágyra, kettőnk súlya összeadódik, így ez a korlátozás mindkettőnk testi épségének megőrzését szolgálja. Köszönöm a megértésed!

Lehet, hogy sarkosan fogalmaztam, de akinek nem inge, úgysem veszi magára. Nem célom mindenkinek megfelelni és mindenkit fogadni.

A kapacitásom véges, azok számára szeretném nyitva tartani a lehetőséget, akik komolyan gondolják a velem való együttműködést. Ha te ilyen vagy, úgysem fognak érzékenyen érinteni a fent leírtak, és sok szeretettel várlak!

Három ok, amiért sikertelennek érezheted magad egy terápiás/önismereti folyamatban

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ha úgy érzed, egy helyben topogsz az önismereti folyamatodban, ezt a három dolgot feltétlenül vizsgáld meg:

  1. TÜRELMETLENSÉG 

A türelmetlenség hátterében sokszor az húzódik meg, hogy nem időben kérünk segítséget. Sajnos még elég általánosan él a köztudatban az, hogy aki lelki elakadások megoldásában kér segítséget, az „lúzer”, mert „Mi az már, hogy nem tudod egyedül megoldani a problémádat, ilyen gyenge vagy, hogy erre még pénzt is költesz?” Az ehhez hasonló téves nézőpontok miatt, vagy egyéb okokból sokszor túl későn kezdünk bele a szakemberrel folytatott munkába. Akkor, amikor a helyzet már szinte elviselhetetlenné válik. Ennek a hátulütője az, hogy a tartós mentális rosszullét miatt már sokkal enerváltabbak vagyunk, ami akár már az elviselhetetlenség határát súrolja, és nagyon gyorsan jobban szeretnénk lenni. Sajnos, ha kevesebb a pszichés energia, az énvédelmünk aktívabb, mert meg akar óvni attól, hogy a problémákkal való szembenézés fájdalma végképp a mélybe taszítson lelkileg, ez pedig hátráltatja a gyógyulási folyamatot.

 

  1. NEM A MEGFELELŐ SZAKEMBERREL/MÓDSZERREL DOLGOZUNK

Nem minden módszer működik mindenkinél egyformán. Olyan ez, mint a „fogyókúra”, több szempontból is. Azért az idézőjel, mert valójában nem egy kúráról, hanem egy életmódváltásról van szó, hiszen, ha időről időre „kúrázni” kell, az azt jelenti, hogy a probléma időről időre visszatér, tehát a megoldás nem hatékony. Mentális problémák esetében ezt úgy kell érteni, hogy abban az esetben tekinthető tartósnak egy megoldás, ha olyan belátás, rálátás és tudatosságbeli változás áll be, ami tartós szemlélet- és viselkedésbeli változáshoz vezet. Visszacsatolva kicsit az előző pontra, ez csak akkor tud bekövetkezni, ha rendelkezünk a változtatáshoz szükséges elegendő lelki energiával. Ehhez egyrészt az kell, hogy ne várjunk az utolsó pillanatig a segítségkéréssel, hiszen akkor ez az energia jó eséllyel már a béka … alatt lesz. Másrészt az is nagyon fontos, hogy jól tudjunk kapcsolódni a terapeutával. Érezzük azt, hogy biztonságban vagyunk, a kettőnk ereje összeadódik, és egy olyan erőteret képez, ami már képes megtartani a mély lelki munka során felszínre kerülő fájdalmas élményeket, érzéseket. Ezt a kapcsolódást a szakember személye, és az általa alkalmazott módszer is befolyásolja. Nem biztos, hogy elsőre megtaláljuk a megfelelő segítőt, még akkor sem, ha ajánlás alapján szavaztunk neki látatlanban bizalmat. Ez azonban teljesen rendben van, hisz ami valaki másnak működött, nem biztos, hogy nekünk is fog, puding próbája az evés.

 

  1. LÉLEKTANI ISMERETEK HIÁNYA

Véleményem szerint az alapvető ok-okozati összefüggések megértése nélkül nem lehet hatékony egy önismereti vagy terápiás folyamat. Legalább alapszinten tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen módon hatnak ránk az életünk eseményei ahhoz, megértsük a bennünk zajló folyamatokat, és azt, hogy bizonyos helyzetekben miért reagálunk úgy, ahogy. Ezért is az a neve ennek a munkának, hogy ÖNISMERET. Sajnos az oktatásból teljes mértékben hiányzik ennek a tudásnak az átadása, ami véleményem szerint nagyon nagy hiba a mai világban, ahol az emberek tele vannak sérülésekkel. Ezeknek az ismereteknek a hiányában sem önmagunkat, sem a környezetünket nem értjük, ami az emberi kapcsolatoknak igencsak a kárára válik. Az önreflexió hiánya nagyon sok konfliktushelyzetbe sodor, és ahhoz vezet, hogy emberek tömege nem tudja átlátni a saját felelősségét bizonyos helyzetekben, és ha nincs rálátás, akkor hiábavaló várakozás a felvállalás. Ha valamiért nem vállaljuk a felelősséget, akkor azon nem is tudunk változtatni. Ezért nagyon fontos a psziché működésének legalább alapszintű ismerete. Szerencsére már széles körben hozzáférhető olyan irodalom, videós tartalom és hanganyag, ami közérthetően bepillantást nyújt a lelki folyamatok működésébe, nagyon hasznos, ha ennek megismerésére szánunk némi időt és energiát.

Összességében tehát, ha időben segítséget kérünk, időt és energiát szánunk a megfelelő szakember megtalálására, és figyelmet fordítunk a pszichés folyamataink általános megismerésére, sokkal egészségesebb, kiegyensúlyozottabb lesz az életünk. Sajnos, mivel a szociális, társadalmi környezetünkért felelős intézmények erre nagyon kevés hangsúlyt fektetnek, és nagyon korlátozott forrást biztosítanak, jó eséllyel saját magunknak kell a dolgokat kézbe venni. De mi másnak vagy értelme, ha nem ennek?

MI TÖRTÉNIK VELED, HA ELLÁTOGATSZ HOZZÁM TANTRA MASSZÁZSRA?

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ne ijesszen el az idézet akkor sem, ha elsőre egy kukkot sem értesz belőle. Az írás végére már jobban át fogod látni. 😉

„Ó, erős karú Arjuna! Ha megértette, hogy transzcendentális az anyagi érzékekhez, az elméhez és az értelemhez képest, az ember megfontolt lelki értelmével [Krsna-tudatával] szilárdítsa meg elméjét, s lelki erejével győzze le a kéjvágyként ismert telhetetlen ellenséget.” (Bhagavad Gita 3.43.)

Hogy mit is jelent a fentebb idézet vers?

Az ember a fizikai világban hajlamos az érzékei és az anyagi javak rabjává válni, ami jelentősen befolyásolja mindennapi életét. Ez elmehet akár a dolgok iránti függőség irányába is. Nem is gondolnánk, hogy hányféle függőség létezik az egyértelműtől egészen addig, amiről nem is gondolnánk, hogy függőség.

A Bhagavad Gita a hinduizmus „bibliája”. Ebben a versszakában azt tanítja, hogy az elmét és az értelmet a Lélek szolgálatába állítva az ember képessé válik legyőzni a „kéjvágyként ismert telhetetlen ellenséget”, tehát azt, hogy az életét az érzékei által vágyott, akár sóvárgott örömök (evés, ivás, bujaság, stb.) uralják, mert enélkül senki sem lehet igazán szabad.

Elméletben talán egyszerűen hangzik ez a kijelentés, de sok esetben már ott elvérzik a dolog, hogy mi is az a Lélek. Te milyen választ adnál erre a kérdésre? Ezt a „poént” most nem fogom lelőni, ám nálam az első konzultáció alkalmával ez a kérdés tisztázásra kerül, és lerántjuk a leplet arról is, hogy mit is jelent a TEST, LÉLEK, SZELLEM hármasa. Mert, bár a facebook is ontja a 3 másodperces bölcsességeket erről a fogalom-triádról, a valóságban azonban kevesen tudják, hogy mit is takar valójában. Jó, a test megvan, mert biológia órán azt azért megtanultuk. 🙂

Az elmélet után elkerülhetetlen az élményalapú gyakorlat, ami konzultációból áll és fizikai tapasztalatszerzésből, amely – nem véletlenül – rituális elemeket is tartalmaz.

Konzultáció

A konzultáció fókuszában az önismeret áll. Én azt vallom, hogy önismeret nélkül az élet kevés értelemmel bír, még kevesebb értékkel. A hinduizmus után egy kis ókor. Már a Delphoi jósda bejárata fölé is ez az egy mondat volt vésve: „ISMERD MEG ÖNMAGAD” (i.e. 1500). Bármiről is legyen szó, általános megtorpanásról, szexuális zavarról, fétisről/függőségről vagy traumáról, anélkül, hogy feltárnánk a mélységeit, és beazonosítanánk a gyökerét, haladás nem várható. A konzultáció általában nem ér véget a megértéssel, sokszor önálló munkával (elméleti vagy gyakorlati), a találkozók során meghatározott feladattal tesszük hatékonyabbá, és a mindennapi életbe is beemelhetővé azokat a dolgokat, amikre a beszélgetés, vagy különféle gyakorlatok alkalmával fény derült.

Az én mottóm a hatékonyság, és nem az a célom, hogy hosszú időre magamhoz láncoljalak, hanem az, hogy halljam a szádból a mondatot: „Jól vagyok, most már menni fog egyedül is.”.

Fontos megjegyeznem, hogy én nem vagyok pszichoterapeuta. Amennyiben a felszínre került téma meghaladja a kompetenciámat, pszichoterápiát fogok javasolni, igény esetén szakembert is!

Tantra masszázs és rituálé, azaz élményalapú fizikai tapasztalatszerzés

Mi nem állunk meg a beszélgetésnél, a cselekvés mezejére lépünk. A konzultáció – az önismeretben való mélyülés mellett – szellemi ráhangolódás is egyben. Ezt a hangulatot mélyítjük tovább egy három lépcsős rituáléval, amit az első masszázs előtt részleteiben el fogok magyarázni.

A rituálét követi a tényleges tantra masszázs, melynek energetikájáról röviden szintén az első konzultálció alkalmával beszélünk, érintve azt is, hogy bár a masszázs alatt főként befogadó/passzív résztvevő leszel, hogyan tudod belül aktívan átélni és befolyásolni a folyamatot, már az első alkalommal is.

És itt a pontosság kedvéért még egy lényegi elemet kiemelnék. A tantra masszázs kifejezést azért használom, mert ez a masszázstípus így terjedt el leginkább a köztudatban. Ha valamilyen irányzathoz feltétlenül sorolnunk kellene, akkor az Osho nevéhez fűződő neotantrához tudjuk leginkább.

A filozófiáról való elmélkedések során én a már fent is idézett Bhagavad Gita és a nyugati Corpus Hermeticum tanításait adom tovább, de ne ijedj meg, csak akkor, ha témába vág, és csak úgy, hogy érthető legyen, sőt, itt-ott még humorral is fűszerezem. 🙂

Ha nem tántorítottak el a fentiek, és belevágnál egy olyan kalandba, ami minden szempontból nagyot formál az eddigi perspektívádon, akár problémád van, akár fejlődnél, nagy szeretettel várlak! Kérj időpontot emailben vagy telefonon!

Az elérhetőségeimet itt találod: https://www.balance-in-you.hu/kapcsolat/

 

Felnőttként szeretni

Közzétéve Szerző:
Válasz

A legtöbb párkapcsolati problémát az jellemzi, hogy egy-egy helyzet visszahúz gyermeki pozícióba.

Hogy mit is jelent ez?

Amikor felnőtt korban „felnőttként” szeretünk, akkor önzetlenül adunk valamit a másiknak, teszünk valamit a másikért pusztán abból a célból, hogy örömet okozzunk neki. A mi boldogságunkat ilyenkor az okozza, hogy látjuk ragyogni az arcát, és itt véget is ér a történet.

Amikor pedig felnőtt korban „gyerekként” szeretünk, akkor azért csinálunk meg valamit, amiről tudjuk, hogy a másiknak jól esik, mert cserébe azt várjuk el, hogy szeressen. De nem ám akárhogy, hanem úgy, ahogy nekünk jó. Ha ezt megkapjuk jó, ha nem, akkor pont úgy reagálunk, mint a sértődött gyermek, ki-ki a maga megszokott módján: csendbe burkolózással, daccal, hisztivel… Itt korántsem a szeretet a motiváció, hanem a saját érzelmi szükséglet kielégítése „üzleti alapon”: azért adok, hogy kapjak.

Miért is van ez?

Az nagy általánosságban kijelenthető, hogy a nagy többségnek nem volt idilli gyermekkora, maximum „mihez képest”. Tehát nem élte át az érzelmi biztonság megnyugtató érzését akkor, amikor kellett volna. Mit eredményez ez? Egy hiányérzetet. Egy olyan fájdalmas űrt, sebet a gyermeki lelken, ami egy életre nyomot hagy. Ha ez a seb nem kerül begyógyításra, egy életen át arról fognak szólni az intim kapcsolatok, hogy megszerezzük a soha meg nem kapott „szülői” érzelmi gondoskodást. Folyamatosan kívülről várjuk, hogy ezt az űrt valaki betöltse.

Ám egy párkapcsolatban ez természetellenes. A jó párkapcsolat „szemmagasságban” van, együttműködésen alapul, nem pedig egy érzelmi alá-fölé rendeltségi viszonyon, mert az mindkét fél számára megterhelő. A gyermek szerepben maradt félnek azért, mert nem kapja meg azt, amire vágyik, a másik félnek pedig azért, mert neki is fáj az, hogy nem képes megadni a társának azt, amire vágyik, de nem is dolga, hisz nem a szülője, hanem a társa.

Ha pedig egy adott helyzet mindkét félben meghívja a sérült gyermeket, az eredmény két dacos gyerek véget nem érő összecsapása lesz. Nem is tud véget érni akkor, ha egyik fél sem hajlandó elmozdulni a pozíciójából, hiszen olyat várnak egymástól, amire mindketten képtelenek. Igazi patthelyzet.

Mi a megoldás?

A fentiekből talán már egyértelműen kiolvasható, hogy mély, intim és harmonikus kapcsolatot csak két felnőtt ember képes létesíteni és fenntartani egymással. Így az egyetlen megoldás az, ha érzelmileg felnőtté válunk, legalább annyira, hogy felismerjük azt, amikor egy helyzet visszaránt a gyerek szerepbe, és legyen néhány olyan eszközünk, ami segít átvészelni. Az esetek elenyésző kivételétől eltekintve, ez terápiás körülmények között a leggyorsabb és leghatékonyabb, de nagyon sokféle módszer létezik. Ha valaki elkötelezi magát az érzelmi felnőtté válás mellett, meg fogja találni a módját.

Fogd meg a benned élő gyermek kezét, és segítsd át a fájdalmán!

Mit tehetünk, ha a düh kiránt a „MI” kötelékéből?

Közzétéve Szerző:
Válasz

Észrevetted, hogy amikor pipa leszel a párodra, egyszerűen fel sem tudod idézni azt a pillanatot, amikor szereted?

Ez azért van, mert a helyzet, ami a dühöt kiváltotta, visszaránt egy sokkal – az egyszerűség kedvéért most hívjuk így – primitívebb tudatállapotba. Az irányítást ilyenkor átveszi a „hüllőagynak” becézett agytörzs, ami az „üss vagy fuss” zsigeri reakcióit adja. Ez a funkció a túlélést szolgálja, ami hasznos például, ha megtámad egy tigris. Nyilván egy ilyen helyzetben csak „én” és „ő”- ről lehet szó, hiszen amikor a vadonban szembe találjuk magunkat egy bundás nagyragadozóval, nem pont az fog először eszünkbe jutni, hogy de jó volna hozzábújni mert olyan pihe-puha a szőre…

Nyilván, egy párkapcsolatban (és most nem az alapvetően biztonságot is veszélyeztető bántalmazó kapcsolatról beszélek, hanem egy „átlagos” párkapcsolatról, ha lehet ilyet mondani…), nem áll fenn egy tigristámadáshoz hasonló, közvetlen életveszélyt jelentő esemény. Mégis képes kiváltani az agytörzs zsigeri reakcióját, az „üss vagy fuss”-t. Ebben az esetben persze nem fizikai, sokkal inkább verbális reakciókról beszélek, ami támadásban, vagy elkerülésben/kifarolásban nyilvánul meg.

Miért van ez?

Ebben a helyzetben sokszor mondja a környezet azt, hogy „túlreagáljuk”, és ez bizony így is van. Ez persze nem menti fel a másik felet a felelősség alól, mert biztos, hogy van valóságalapja a történetnek. A dolgot árnyalhatja az, hogy objektív igazság a párkapcsolati viták során ritkán létezik, mert a helyzet sosem fekete vagy fehér, hanem ennél sokkal bonyolultabb. Igaza lehet mindkét félnek úgy, hogy közben egyiknek sincs igaza. Úgy szép az élet, ha bonyolult, nem? És ahol az érzelmek „bekavarnak”, ott bizony bonyolult lesz, mert itt aztán nincs egyszer egy, meg fa ék….

De kanyarodjunk vissza a kiinduló kérdéshez, hogy miért is van ez? A helyzet az, hogy egy extrém dühöt kiváltó helyzet általában rányom egy úgynevezett „emocionális trigger pontra”. Az emocionális trigger pont egy olyan tudattalan, érzelmileg fel nem dolgozott helyzet, vagy helyzetek sorozata, ami egyfajta zsigeri védekező reakciót, Terence Real nagyon találó szóhasználatával élve, „alkalmazkodó gyermek”-et fejlesztett ki bennünk. Nagyon jó a szóhasználat egyrészt azért, mert a forrása a gyermekkorban keresendő, másrészt azért, mert gyermeki, vagy még inkább gyermeteg reakcióról beszélünk.

Vegyünk két példát:

  1. Ha egy gyermeknek durván büntető szülei voltak, akik még a veréstől sem riadtak vissza, a gyerek védekezésből elkezdi másokra kenni a dolgokat, amiket ő követett el. Minél inkább sikerrel jár ezzel, annál kevésbé fogja felnőttként vállalni a tetteiért a felelősséget. Megúszásra fog játszani. Egyrészt azért, mert az aktuális helyzet aktivizálja a hibázásra adott szülői válasz miatti félelmet, másrészt behívja a reakciót, ami a túlélését szolgálja: a felelősség másra hárítását.
  1. A másik példában a cikk címéhez hűen, nézzük a dühöt. Gyerekkorában a gyermek nem kapott elég figyelmet a szüleitől. Ez alól kivétel volt a hangos és látványos hiszti, ami miatt vagy leszidták, vagy célt ért (ez esetben a végkimenetel azért mindegy, mert az igazi, első számú szükséglet maga a figyelem, és ha szidják is, figyelnek rá). Ebből a gyermekből felnőttként válhat olyan ember, aki hangos hisztivel fog reagálni arra, ha azt tapasztalja, hogy valaki nem figyel rá azonnal. Egyrészt bekapcsolja a „rám senki sem figyel” gyermeki hiányérzet fájdalmát, másrészt aktivizálja a rá adott reakciót, a hisztit, akkor is, ha épp csak egy pici türelemre lenne szüksége ahhoz, hogy a másik rá figyeljen.

Amíg a (fenti két példánál maradva) bántalmazó, vagy az elhanyagoló szülői mentalitásból adódó gyermeki sérüléseket nem tudatosítja, dolgozza meg és nem integrálja az ember, ezek maradnak – az első esetben a hibázásra, második esetben pedig a figyelem meg nem szerzésére – adott azonnali, zsigeri reakciói.

A feloldás az első esetben a sérült gyermeki rész terápiás gyógyítása, a hibázás validként való elismerése, a felelősségvállalás megtanulása, a jóvátétel lehetőségének beemelése, és annak az alternatívának az elfogadása is, hogy a külvilág nem az elvárások szerinti optimális reakciókkal fog válaszolni, a felelősségvállalás-bocsánatkérés-jóvátétel hármasára.

A második esetben is a sérült gyermeki rész terápiás gyógyítása az első lépés, ezt követi az önmagára figyelés és az érzelmi öngondoskodás képességének elsajátítása, az empatikus készségek fejlesztése, a szükségletek erőszakmentes kifejezése, és a türelem erényének gyakorlása.

Mindkét esetben megfigyelhető, hogy trauma áll a háttérben. Míg az első esetben konkrét bántalmazás, úgy a második esetben egy szükséglet kielégítésének megvonása a kiinduló pont. Mindkét eset traumája okozhat „érzelmi trigger pontot”, amit ha telibe talál egy sokkal kisebb fajsúlyú esemény, az extrém reakciót, elsöprő dühöt válthat ki, mert az egész trauma csomagot aktiválja. Az aktiválás pillanatában a „mi” rögtön szétesik „én”-re és „ő”-re, egymás ellen kezdünk el harcolni, és azért, hogy kinek van igaza. Hol van ilyenkor a kapcsolat? Valahol egy távoli galaxisban, még az is lehet, hogy a Naprendszeren túl…

Épp ezért nagyon fontos az önismeret. Hogy rálássunk arra, hol működünk „alkalmazkodó gyermek”-ként. Felnőttként arra vágyunk, hogy felelős, egészséges kapcsolatokat ápoló, értékes emberek legyünk, nem kamus, hisztiző, dacos gyerekek, vagy tévednék?

A változás kulcsa bennünk van. Konfliktusok mindig voltak, vannak és lesznek, azokat pedig két felnőtt, egészséges önreflexióval rendelkező, változtatni képes és hajlandó, empatikus ember tudja a leghatékonyabban megoldani.

Hűtlenség, árulás, hazugság…

Közzétéve Szerző:
Válasz

Manapság az az ember ritkább, akit semmilyen formában nem érint a hűtlenség kérdése. Csalt, csalták, vagy szerető volt. Vagy épp ez a jelenidő.

A „megcsalás” három alapfogalma, ami a témáról való beszélgetés elején nagy valószínűséggel elhangzik, a hűtlenség, az árulás és a hazugság. Vesézzük hát ki ezt a hármat most, és nézzük meg, mennyire egyértelműek (vagy épp pont nem azok) ezek a fogalmak.

Mi a hűtlenség?

A két fél között lévő párkapcsolati szövetség elárulása. Amikor az egyik fél már nem hű ahhoz a feltételrendszerhez, amiben megállapodtak, mikor a kapcsolatukat „hosszútávú együttműködéssé” emelték. Ebben az értelmezésben tehát, a hűtlenség és az árulás fogalma összeolvad egymással.

Mikor árulja el az egyik fél a másikat? Amikor a közösen lefektetett szabályokat áthágja. Tehát, feltételezi a kijelentés, hogy a szabályok egyértelműen és konszenzuális módon, két igennel le lettek fektetve. Az már mindenkinek egyéni felelőssége, hogy milyen lelki nyugalommal mondta ki azt a bizonyos igent. Volt-e megalkuvás benne a részéről? Ha egy konszenzus valaki számára túl nagy lemondással jár, az előbb-utóbb belső, később pedig külső feszültséget is eredményezhet.

Az alapkérdés az, hogyan építi fel két ember a szövetségét. Mennyire van tisztában a saját vágyaival, szükségleteivel, határaival, és ezeket mennyire tudja képviselni? Van-e egyáltalán egy olyan tudatos építkezés az összecsiszolódás folyamatában, amikor erről nyíltan beszél két ember, és az „együtt” elvárásához való ragaszkodás nélkül, egy „nézzük meg, hogy összeillünk-e” perspektívából, őszintén beszélgetnek arról, hogy ki hogyan áll a hűség témaköréhez.

Azért is nagyon fontos erről beszélni, mert (főleg a digitális világ térnyerésével) a hűtlenségbe tartozó „akciók” köre óriásira bővült. Míg az egyik véglet az, hogy már más nő/pasi tartalmainak lájkolása is kiveri a biztosítékot, addig a másik tábor kinyitja a kapcsolatot anélkül, hogy az egymás iránti elköteleződést megkérdőjeleznék.

Míg egy adás-vételi szerződés feltételeit több oldalon keresztül részletezik az emberek, egy párkapcsolat tekintetében inkább jellemző a szövetség szabályainak elnagyolása. Van talán van egy olyan hamis érzet is a dolog mögött, hogy a „másik úgyis tudja, mert ez a természetes”. De nem. Sokfélék vagyunk, sokféle családi és szociális háttérrel, amik más-más értékrendet eredményeznek. Erről beszélni kell, különben kellemetlen meglepetésekkel számolhatunk!

És nem elég csupán beszélni. Őszintén kell beszélni. Ez könnyűnek hangzik, de egyáltalán nem biztos, hogy az. Gondolj csak bele! Hányszor motivált az, hogy vajon a másik mit akar hallani, jobban annál, mint amit szíved szerint mondanál? Csak őszintén! És ha már itt tartunk…

Mi a hazugság?

Az egyik olvasatban az, ami eléggé fekete-fehér, hogy valótlanságot állít valaki. Letagadja, amit tett (vagy gondolt/gondol). Mást mond, mint amit csinál. Kicsit máshogy: épít a szavaival egy alternatív valóságot, egy olyat, ami a másiknak tetszik. Ez rengeteg energiát emészt fel. Egyrészről azért, mert meséket kell gyártani, és ahhoz tartania kell majd magát, másrészt mindent meg kell tenni azért, hogy a titok titok maradjon, és mindezt következetesen, ellentmondások nélkül. És akkor ott van a jó öreg lelkiismeretfurdalás. Ami ellen az énvédelem rögtön bekapcsolja racionalizáló mechanizmusát, amivel igazolja a tetteket és próbálja lehalkítani a lelkiismeret hangjait. És ez a meccs folyamatosan fut egyfajta háttérszoftverként. Őszintén. Megéri?

A hazugság másik olvasata, és ez már árnyaltabb, az, ha eltitkol valaki valamit, ami befolyásolná a partnere döntését. Ebben az esetben megfosztja a szabad akaratától azzal, hogy eltitkolja azokat az információkat, amik miatt a másik esetleg változtatna egy őt, vagy a kapcsolatot érintő korábbi döntésén. Sokszor ez utóbbit azzal a címszóval teszi valaki, hogy „nem akarom bántani a másikat”. De valóban erről lenne szó? Vagy inkább arról, hogy nem akar szembenézni a tettei következményeivel, ergo, nem vállalja a felelősséget. Ebben az esetben a lelkiismeret fel fog ébredni, és jónéhány kellemetlen, hosszú távon pedig kifejezetten fájdalmas percet fog okozni, mert neki ez a feladata, és teszi a dolgát. Hogy mi ennek a következménye? Csak olvasd vissza az előző bekezdést.

A hűtlenségnek speciális lélektana van, ami nagyon kevesek számára ismert. Sokszor hangzik el az, hogy a kapcsolat hiányainak mutat tükröt. Ám ez csak a felszín, annak is a legteteje. Az való igaz, hogy a kifelé kandikáló fél egyfajta hiányállapotban van, de az, hogy ezzel az űrrel mit tesz, személyiségétől, megküzdési stratégiájától és tudatosságától/önismeretétől függ. Az, ahogy ez a másik felet érinti, szintén nagyon sok mindenen múlik. Kezdve az önértékeléstől, a társadalmi konvenciókon át, az adott kultúra gender ideológiájáig, számos tényező befolyásolja.

Ha egy kapcsolatban megtörténik, az mindkét felet külön-külön, és a kapcsolatot is traumatizálja. Sokféle kimenetele lehet, és – a gyászfolyamathoz hasonlóan – ebben az esetben is sokat segít egy szakember felkeresése akár együtt, akár egyénileg.

Miért “megyünk szét”? 

Közzétéve Szerző:
Válasz

Szomorú statisztika, hogy a 2020-as évekre a házasságok, párkapcsolatok közel fele 10-15 éven belül válással végződik Magyarországon.  

Ki ne vágyna arra az oltárnál, hogy a holtomiglan-holtodiglan valóban életre szóló szövetséget jelent majd? Ám, ahogy a statisztikák mutatják, a házasságok fele nem éli meg a második “x”-et. Vajon miért van ez így? 

Sokan a fogyasztói társadalom hibás értékrendjének emberi kapcsolatokra vonatkoztatásában látják a probléma forrását, amivel én is tudok némiképp azonosulni. Ám van még egy nagyon fontos szempont, amit nem árt figyelembe venni. 

Felgyorsult világ 

Nagy- és dédanyáink/apáink korában a világ sokkal lassabb volt, az őket érő inger és információmennyiség pedig sokkal kevesebb. (Nyilván kivétel ez alól a két világháború, de ennek tragédiáját e cikknek nem tárgya részletezni). Hogy ez jó-e, vagy sem, és kinek az érdekeit szolgálja, arról egy külön értekezést lehetne írni. Az embereknek, nőknek és férfiaknak egyaránt, fel kell nőniük a feladathoz, hogy lépést tartsanak a hihetetlenül felgyorsult élettel és a hatalmas mennyiségű ingerrel. Ez akkora prést jelent, ami alatt az elme és a psziché képes összeomlani. Ilyenkor azt érzi, hogy már nem tudja, “merre van arccal előre”. Van, aki azt választja, hogy a múlt anno működő konzervatív értékrendjébe kapaszkodik, van, aki a spiritualitásba menekül, van, aki racionalizál, és van, aki önismereti munkába kezd, és bizonyára még számos más megoldás is elképzelhető.  

Lépést kell tartani 

Az, hogy ki mikor éri el a mindennapok forgatagában azt a pontot, amikor szükségessé válik számára saját maga újrarendezése valamilyen működőképes rendező elv alapján, egyénenként eltérő. Vannak olyan életesemények, amik fordulatukkal rákényszerítik az embert önmaga felülvizsgálatára, szinte minden szempontból. Abban is eltérnek az emberek egymástól, hogy milyen rendező elvet választanak maguknak ahhoz, hogy felvértezzék magukat a külső hatások ellen, abban pedig, hogy milyen tempóban tudnak végigmenni ezen a folyamaton, pláne nem vagyunk egyformák. 

Nyílik az olló 

Az egyéni fejlődési folyamatok során sokszor előfordul az, hogy a pár két tagja közül valamelyik lendületesebben és elszántabban vág bele a változásba, az önismeretbe. Ilyenkor a másik fél, ha nem tudja, vagy nem akarja tartani a tempót (itt mindkét esetet tiszteletben kell tartani, hisz nem vagyunk egyformák), a kapcsolat előbb vagy utóbb konfliktusokkal lesz terhelt, mert a felek “elváltoznak” egymástól. Mondhatnánk úgy is, hogy “nyílik az olló”. Ilyenkor azon kaphatják magukat, hogy már nem is beszélnek egy nyelvet. Ebben az esetben nem az a megoldás, hogy az a fél, aki előrébb jár, nyúzza a másikat, hogy álljon bele ő is, mert nem fog. Maximum értéktelenebbnek fogja magát érezni. A megoldás ilyenkor az, ha a pár tudatosabb tagja saját példájával inspirálja a másikat. Viszont azt is tiszteletben kell tartani, ha a másik erre nem vevő. Ez a szabad akarat. Ez utóbbi esetben azonban a kapcsolat mindkét fél számára lassan megterhelővé válik, amire a gyógyír az, ha békében elválnak, amihez akár külső szakember (mediátor, coach, pszichológus) segítségét is igénybe veszik. 

Táguló perspektívák a kapcsolatok terén 

Az információtechnológia fejlődésével megnyíltak a tájékozódási lehetőségek. Sok olyan kultúra és társadalmi működés ismerhető meg ez által, amiről őseink még csak nem is hallottak, vagy, ha igen, akkor jócskán eltorzult formában. A keresztény egyházak uralta európai országokban, ahol néhány száz éve még bizonyos helyeken kilyuggatott zsákszerű egyberuhában lehetett csak házaséletet élni, azt is csak gyermeknemzés céljából, hogyan is lehetett volna olvasni többszerelműségről, szakrális szexualitásról, tantrikus szerelemről? A korlátozó, bűntudattól és szégyentől terhelt hitrendszerek és a mára alapos indokkal megkérdőjelezhető dogmák zsigeri szinten beleivódtak azon generációkba, akik ezen országok területén látták meg a napvilágot. Nem csoda hát, hogy azok között, akik kitartanak a régi értékrend és azok között, akik nyitottak más megoldások irányába is, néha hatalmas feszültség keletkezik. Kénytelenek vagyunk azonban elfogadni azt a tényt, hogy léteznek a monogám, élethosszig tartó házasságon kívül más, adott esetben jól működtethető kapcsolódási formák. Hogy kinek mi működik, azt önismereti munka és tapasztalatszerzés útján tudja felfedezni, ki-ki vérmérséklete, bátorsága és vágyai szerint.  

Zsák a foltját 

A legfontosabb, hogy érvényesüljön a “zsák a foltját” elv. Aki monogám kapcsolatban szeretne élni, mert az önazonos és biztonságos számára, ne menjen bele non-monogám felállásokba, mert bele fog roppanni. Aki pedig nem a kizárólagosság elve alapján szeretne kapcsolódni, se magát ne nyomja bele erőszakkal egy monogám kapcsolatba, azon az áron, hogy a vágyait elfojtja, az pedig tisztességtelen megoldás, hogy a monogámia látszatának fenntartása mellett külső kapcsolato(ka)t tart fent.  

Ítéletmentesen és őszintén 

Ahogy ennek az írásnak nem célja, hogy állást foglaljon monogámia és nem monogámia tárgyában, úgy egymás vágyaival, nézőpontjaival szemben is elfogadóbbá kellene válnia az embereknek. Teljesen felesleges az ítélkezés, hisz ezek a kapcsolati formák léteznek és működnek, itt vannak. Attól, hogy a két tábor egymásnak feszül, ez még nem lesz másként. Őszintén kell beszélgetni egymással, anélkül, hogy bárminek és bárkinek való megfelelés ott lenne a beszélgetés terében. Ha egyezik, vagy összeegyeztethető az értékrend és a vágyak, akkor kapcsolódni, ha nem, akkor békésen elköszönni és a zsákhoz foltot keresni. A hosszú távon működőképes kapcsolat alappillére az összeillőség. 

Szeretettel, Andi

 

RANDI ETIKETT

Közzétéve Szerző:
Válasz

A legújabb olvasói kérdés két részből áll. Az első kérdés arra irányul, hogy mennyire fontos szempont az ismerkedésnél, illetve a párkapcsolatban az: 

ÁPOLTSÁG 

Röviden és tömören: ALAP! 

Az első benyomás a látvány és a kisugárzás. Ha valaki ápolatlan, koszos és igénytelen, első ránézésre ellenállást vált ki, méghozzá teljesen jogosan. Pláne első randin, vagy egy kapcsolat elején, amikor még van elég lendület ahhoz, hogy az ember a legjobb arcát mutassa. Ha valaki ennyire nem ad a testére és arra az összképre, amit önmagáról a világnak mutat, vajon milyen személyiséget takar? Hogy áll az ilyen ember önmagához, az élethez és a másik emberhez? Szerintem egyértelműen kijelenthető, hogy sehogy. Ha önmagára nem fordít figyelmet, vajon mennyit fog fordítani a másik emberre? Semennyit. Szomorú, hogy erről egyáltalán beszélni kell, de sajnos igen, ilyen világot élünk, hogy elég gyakori jelenséggé vált.  

Van, hogy valami szerencsétlen baleset történik, például – és most elmesélek egy nagyon cuki sztorit: Egy értékesítői értekezletre, egy nagyon csinos, és egyébként kifogástalan megjelenésű fiatal csajszi úgy érkezett meg, hogy a hófehér felsőjén egy hatalmas barna folt éktelenkedett. A vezető megkérdezte, hogy kér-e egy kávét, mire a lány mosolyogva annyit mondott, “köszönöm nem, már van rajtam egy”. Az ember lehet peches, az belefér, attól még nem kell lemondani egy randit. De nem is ilyen helyzetekről beszéltem. Meg nem is arról, hogy öltönyben, nyakkendőben, kisestélyiben, tökéletes frizurával és sminkkel kell megjelenni (kivétel ez alól, ha speciális dress code érvényes a randi helyszínén, de arról nyilván minden érintett előre tud). Csak annyiról, hogy tisztán, illatosan, megfésülködve, frissen mosott ruhában illik megjelenni egy találkozón. Jelezve azt, hogy önmagamat és a másikat is megtisztelem azzal, hogy adok a megjelenésemre.  

Míg az első kérdésre a válasz egyszerű volt, a másodikon én is komolyan elgondolkodtam. A második kérdés arra vonatkozik, hogy: 

KI FIZET A RANDIN? 

Néhány tíz, de talán már inkább száz évvel ez előtt, amikor a nőknek még egyáltalán nem volt önálló keresete, ez a kérdés roppant egyszerű volt. Annak ellenére, hogy a nők szerepvállalása a társadalomban régóta átalakulóban van már, pár éve még egyértelmű volt, hogy a randin a férfi fizet. Mára már ez is kérdéssé vált. Megpróbálom ezt is az előző ponthoz hasonlóan megközelíteni, tekintettel arra, hogy nincs általánosan érvényes etikai norma, ami napjainkban megállja a helyét, és támpontul szolgál. 

Induljunk el onnan, hogy a férfi minőség az adó, a nő pedig a befogadó. Ez olyan princípium, amit semmilyen társadalmi változás nem tud felülírni. Ha ezt az alapot tekintjük, talán már meg is válaszoltuk a kérdést. Az pedig, hogy ez nem egyértelmű, talán épp arra enged következtetni, hogy az eredeti minőségek felborultak.  

Kicsit gyakorlatiasabbra fordítva, nézzünk egy példát, ahol feltételezzük, hogy a férfi-adó/női-befogadó minőség rendben van. Ideális esetben, a férfinál alap, hogy a randi kiadásait ő viseli. Tisztában van az anyagi helyzetével, amiről felelősségteljesen gondolkodik. Tegyük fel, hó vége van, kicsit szoros a büdzsé. A randit megelőző beszélgetések során kideríti, hogy mi a választottjának a kedvenc nasija, csokija, üdítője. Ezeket megvásárolja (szerintem azért ez vállalható kiadás). Tegyük fel, hogy az egyszerűség kedvéért kellemes tavaszi napra esik a randi. Mivel a beszélgetések során azt is kiderítette vágyakozó férfi emberünk, hogy a szíve hölgye nagyon szereti a rétet patakkal, bepakol egy pokrócot meg a nasi/csoki/üdítőt (persze azért magának is vesz némi enni-innivalót) egy pakkba, kinéz egy úticélt (a pénztárcájának megfelelő útiköltséggel, lehetőleg úgy, hogy a hölgyeményét is állni tudja), és eltöltenek egy romantikus randevút.  

Ez most nyilván egy fiktív példa volt, de a lényege az, hogy nem kell milliomosnak lenni ahhoz, hogy kellő kreativitással és a rendelkezésre álló keret figyelembevételével egy olyan maradandó élményt nyújtson egy férfi egy nőnek, hogy a nő vágyjon rá. Lehet olyan helyzeteket teremteni, hogy a ”ki fizet?” kérdése fel sem merül. Előbb-utóbb persze elkerülhetetlen, hogy az anyagi körülmények napvilágot lássanak, mert olyan világot élünk, amiben sok ember számára olyan fontos szempont az egzisztencia, hogy egy kapcsolat nagyon erőteljes pillérét alkotja. Hogy helyes-e ez, vagy nem, arról lehet vitatkozni, de nem érdemes. A lényeg az összeillőség, ellenkező esetben a kapcsolat ezen a területen nagyon konfliktusos lesz, adott esetben el is vérezhet rajta.  

Az anyagi körülményeknél fontosabb kérdés ebben az esetben az attitűd. Ha egy férfi az első randin kiköti, hogy a cechet fele-fele állják, az azt tükrözi, hogy a nővel való találkozás pont ennyit ér a számára. Hangsúlyozom megint, hogy a kapcsolat elején, amikor még a jobbik arcát mutatja. Érdemes mindent analogikusan szemlélni. A pénzre, mint a befektetett energia szimbólumára gondolni. A pénz, mint szimbólum és a férfi energia nagyon szorosan összefonódik. Valahol a teremtőképességet szimbolizálja. Ismét csak azt tudom mondani, hogy ítélhetjük ezt jónak, vagy rossznak, attól még ez van.  

Ahogy e két területen, úgy általánosságban is elmondható, hogy a korábban biztonságot jelentő normák ideje lejárt. Nincs már mibe kapaszkodni kívül. A józan paraszti ész, az analogikus gondolkodás, az önismeret és a tudatosság az, amik támpontot adhatnak ahhoz, hogy ebben a felborult, kicsit agyament világban el tudjunk igazodni. Ezek mind-mind belül vannak. Magunkat kell figyelni ahhoz, hogy rátaláljunk arra, ami nekünk működik.

Nem szabad olyan kompromisszumokat kötni, amiknél már az elején szól a vészcsengő, hogy kilóg a lóláb. Csodás felfedezőút ez, de tele van buktatókkal. Én mindig azt mondom, ahol a feladat, ott a képesség. Bennünk. Ezt kell megtalálni. Van hozzá iránytűnk, a SZÍVÜNK, Ő ÉRTÜNK VAN! Vele kell újra összekapcsolódni, és az ő útját járva, az ő szavára hallgatva dönteni arról, hogy egy helyzet méltó-e hozzánk, vagy nem. Őszintén – mindenek előtt – önmagunkkal.  

 

Egy kapcsolat értékei

Közzétéve Szerző:
Válasz

Volt egy hűtőmágnesem, az volt ráírva: 

 “A szerelem nem abból áll, hogy bámulunk egymásra, hanem, hogy együtt, egy irányba nézünk”. 

Nagyon sok mindent elmond ez a néhány szó arról, hogy milyen értékek képesek összekovácsolni két embert úgy, hogy kapcsolatuk erős szövetséggé váljon. 

Egyéni és közös célok, jövőkép 

Mindkét embernek kell, hogy legyenek saját céljai és képe egy vágyott jövőről. Ez nagyon sokat elárul valaki személyiségéről. Tükrözi az értékrendjét, az életritmusát és azokat a pontokat, ahol csatlakozni tudunk egymáshoz, vagy épp ellenkezőleg, ahol olyan eltérések vannak, amik aláássák egy tartós kapcsolat lehetőségét. Egy bizonytalan világban, amilyet most élünk, nagyon fontos, hogy ez a cél és jövőkép meglegyen, mert segít tartani a fókuszt akkor is, ha nehézségek adódnak. Kiemelkedő jelentősége van annak, hogy megismerjük egymás értékrendjét, mert ezek az értékek fogják képezni a párkapcsolati szövetség alapját, és ha radikális eltérés van két ember világról alkotott elképzelése között, az alapjaiban kérdőjelezi meg, hogy hosszútávon kiállja-e a kapcsolat az idő próbáját. 

“Látlak és elfogadlak” 

Sokan esnek abba a hibába, hogy párválasztásnál nem a másik valós személyiségét nézik, hanem próbálják beleerőszakolni egy idealizált képbe. Ha észre is veszik, hogy itt-ott kilóg a lóláb, abba a hitbe ringatják magukat, hogy majd értük megváltozik a másik. Persze, mindenki változik, de azt elsősorban saját maga miatt teszi, nem valaki más kedvéért. Akkor is meg kell látni az igazat, ha nincs ínyünkre. Őszintén fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy el tudjuk-e fogadni a másikat gyengeségei ellenére is. Nagyon fontos ezt megtenni, mert az áthidalhatatlan különbségek az idő múlásával egyre nagyon reflektorfénybe kerülnek, mert a szerelem múlandó, a különbség viszont marad. 

“Folyamatos kapcsolattartás” 

Fent kell tartani az érdeklődést. Ne csak a kapcsolat elején legyünk kíváncsiak egymásra. Ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, mivel régóta kapcsolatban vagyunk, úgy ismerjük a másikat, mint a tenyerünket. Ez egyrészt azért nem igaz, mert egy párkapcsolatban is felveszünk bizonyos szerepeket. Ezek a szerepek annak tükrében formálódnak, hogy hogyan alakul a két fél személyisége és maga a kapcsolat. Másrészt azért sem igaz, mert – ahogy az előző pontban írtam – mindenki változik. Ha egy idejétmúlt képet őrzünk magunkban a társunkról és ahhoz ragaszkodunk, ahelyett, hogy figyelnénk rá, kellemetlen meglepetésekben lehet részünk. 

Felelősségvállalás a kapcsolatért 

Egy kapcsolatot ugyanúgy kell gondozni, mint egy kertet. Ha öntözzük, gyomláljuk, tápanyagokkal látjuk el, gyönyörű virágokat, ízletes zöldségeket, gyümölcsöket hoz számunkra. Ha elhanyagoljuk, akkor olyan növények is megjelenhetnek benne, amiket nem szívesen látunk, végső esetben pedig az enyészeté lehet. Az is előfordulhat, hogy egy másik kertész meglátja a benne rejlő lehetőségeket és gondozásba veszi, hiszen ránézésre gazdátlan, nem tükrözi a gondoskodást. A párkapcsolatot mindketten gondozzuk. Fontos, hogy azt a női és a férfi energia egyformán táplálja, mert csak így lesz benne egyensúly és harmónia. 

Egymásért harcolni, nem egymás ellen 

Nincs olyan kapcsolat, amiben időnként ne ütné fel a fejét konfliktus helyzet. Nem szabad azonban ilyenkor szem elől téveszteni, hogy egymásért vagyunk, nem egymás ellen, hisz ez a szövetségünk lényege. Jó, ha elsajátítunk konstruktív konfliktuskezelési technikákat, aminek középpontjában a megoldás van, nem pedig egymás legyőzése. Az ideális megoldás az, ha nyertes-nyertes eredmény születik, ám ez nem mindig kivitelezhető. Van, hogy egy konfliktus megoldása lemondással jár egyik, vagy mindkét fél részéről, de ilyenkor fontos, hogy a lemondásra úgy tudjunk tekinteni, mint a személyiségfejlődésünk lehetőségére.  

Közös “teherviselés” 

Nem azt a világot éljük, ahol egyértelműen lefektethető, hogy mi a férfi és mi a nő feladata a kapcsolatban. Ebből a szempontból az egyéni megoldások kora virágzik. Épp ezért, elkerülhetetlen, hogy ezekről őszintén beszélgessünk, és úgy osszuk fel egymást közt a feladatokat, hogy abból mindenki közel egyformán vegye ki a részét. Az is fontos, hogy ismerjük el egymás hozzájárulását, mondjunk köszönetet a befektetett energiájáért, ne vegyünk mindent természetesnek, meg készpénznek. A hála kifejezése jó érzéssel tölti el azt, aki adja és azt is, aki kapja. 

Úgy szeressünk, ahogy az a másiknak is jól esik 

A szeretetnyelveink sokszor eltérőek. Van, akit az apró ajándékok, van, akit a közös programok, van, akit a dicséret mást pedig az érintések tesznek boldoggá. Meg kell ismernünk egymás szeretetnyelvét, hogy úgy tudjuk kifejezni az érzéseinket, hogy azt a másik értse, érezze. Mert hiába veszek neki egy tábla csokit, ha ő arra vágyik, hogy megsimogassam, nem tudok igazi örömöt szerezni neki, ha nem az ő nyelvét használom. 

Talán e felsorolás nem teljes körű, és sorrendiséget sem tükröz. Tükrözi viszont a kölcsönös szeretetet, ami nélkül mindez kivitelezhetetlen, és egy kapcsolat működtetéséhez nélkülözhetetlen. Az egymás iránti szeretet az, ami erőt ad, hogy bizonyos helyzetekben a Társunkat önmagunk elé helyezzük, mert az Ő öröme fog boldogságot okozni nekünk is.  

 

Ki nárcisztikus valójában?

Közzétéve Szerző:
Válasz

A napokban érkezett hozzám ez a kérdés, aminek nagyon örültem. Örültem, mert a kérdés írója nem ért egyet azzal, hogy nagyon könnyen bárkire rásütik a “nárcisztikus” bélyeget.  

Nézzük a diagnózist 

Röviden és tömören, nárcisztikus személyiségzavarban az szenved, akit szakember (pszichológus, pszichiáter) akként diagnosztizál. A diagnózis kritériumait a Pszichés rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM-5) határozza meg. 

Sokszor azonban a szakemberek is nehéz helyzetben vannak, mert nagyon árnyaltan tudnak megjelenni a diagnózis felállításához szükséges jellemvonások. A nárcisztikus személyiségzavar azon pszichés zavarok közé tartozik, amik a környezetet terhelik jobban, nem az egyént, magát. 

Én annál, hogy kire jelenthető ki egyértelműen az, hogy nárcisztikus személyiségzavarban szenved, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy segítsek a zavar megértésében. 

Hogy működnek a személyiségzavarok? 

A személyiségzavarok összes jegyével együtt születünk. Ezeket a jegyeket másnéven énvédelmi mechanizmusoknak hívjuk. Nevüknek megfelelően azt a célt szolgálják, hogy megvédjenek minket azoktól a fájdalmaktól, amik túlzott pszichés megterhelést jelentenének számunkra. Nincs is gond velük, ha egyensúlyban vannak, és megfelelően működnek. A gondot itt az jelenti, hogy egy traumatikus eseményre az énvédelmünk túlzásba esik. Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mint az allergiás megbetegedéseket, mert olyankor az immunrendszerünk reagálja túl a környezetünkből érkező hatást. Minél kisebb gyermeket ér pszichés trauma, annál inkább valószínű, hogy a személyiség súlyosan torzulni fog, ha nem kerül idejében felfedezésre és korrekcióra a probléma.

Az, hogy milyen típusú személyiségzavar alakul ki egy trauma hatására, azon múlik, hogy mely énvédelmi mechanizmusok mennek át túlműködésbe. 

A nárcisztikus működésről annyit feltétlenül érdemes tudni, hogy a hátterében rendkívül alacsony önértékelés áll. Ez ellen védekezik úgy a személyiség, hogy nagyszerűnek próbálja magát láttatni. Ezt ráadásul – többek között – úgy próbálja elérni, hogy a környezetében élőket értékteleníti el. Mivel számára ez a “túlélést” szolgálja, szinte a zsenialitás szintjére tudja fejleszteni ezt a képességet. És ez jelenti a legnagyobb terhet, egyben veszélyt is a környezet számára. Ennek az “elértéktelenítésnek” van egy speciális dinamikája, az “egyik kezével üt, a másikkal simogat”. Viselkedésében különböző ritmusban váltakozik a másik fél elértéktelenítése és méltatása, amitől utóbbi teljesen összezavarodik. Ez hosszú távon az elszenvedő fél hormon- és idegrendszerére is káros hatással lesz. 

Hogy segítjük egymás “őrültségét”? 

Egy kapcsolat esetében nem külön-külön kell vizsgálni a személyiségeket, hanem a kapcsolatdinamikát kell feltérképezni. Mivel általánosságban kijelenthetjük, hogy nincs traumamentes gyermekkor, könnyen előfordulhat, hogy bántalmazó attitűdű emberrel hoz össze a véletlen. Azonban egy ilyen találkozásból abban az esetben lesz tartós kapcsolat, ha megvalósul egyfajta “program kompatibilitás”. Ez a program kompatibilitás az áldozat-bántalmazó minták találkozását jelenti. A bántalmazó személyiségben megjelenik egy megmentő álarc is (a másik kéz, ami simogat), hogy elérje a társában végső soron azt az érzetet, hogy nélküle “életképtelen”. A legsúlyosabb esetben ezek a kapcsolatok nem csak szóbeli, hanem fizikai bántalmazást is rejtenek. Ez a dinamika alakítja ki az úgynevezett “trauma-kötést”.  

Aki olyan méltatlan kapcsolatban ragad, amiben egyre értéktelenebbnek érzi magát, fontos, hogy minél előbb szakember segítségét kérje. Érdemes ezt azért is megtenni, mert egy objektív, külső, hozzáértő személyiség segít alaposan feltérképezni a helyzetet, és tisztázni a zavart, ami az érzelmi, gondolati világunkban keletkezett. Azért is fontos a külső segítség, mert enélkül sokkal nehezebb akkora lelkierőt gyűjteni, amivel ki tud szállni valaki egy ilyen kapcsolatból. Fizikai bántalmazás esetén feltétlenül kérni kell az illetékes hatóság, esetleg segélyszervezet beavatkozását, akik segíteni tudnak a kilépésben, a távolságtartásban és az újrakezdésben.  

AZONBAN! – A dinamika leckéje 

Fontos megjegyezni, hogy rengeteg esetben a helyzet nem fekete-fehér, azaz nem egyértelmű, hogy valaki bántalmazó vagy áldozat egy kapcsolatban. Képesek vagyunk helyzettől függően működtetni az áldozat-bántalmazó-megmentő mintákat, amik egyedi kapcsolatdinamikákat eredményeznek. A lényeg az, hogy felismerjük, hogy egy kapcsolat összességében pozitív, vagy negatív érzetet kelt bennünk hosszú távon. A hónapok óta “deficites” párkapcsolati működés nagyon megterheli a lelket, és elszívja az energiát, ami az összese életterületre hatással van. Ebben az esetben érdemes legalább egy konzultációra elmenni egy szakemberhez, aki segít kitisztázni a helyzetet, és a tisztább helyzet tükrében segít vázolni egy pozitív jövőképet. Ez minden esetben annak a feladata, aki tartósan rosszul érzi magát egy kapcsolatban.  

Egy valóban nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő partner esetében ez azért is fontos, mert nála általában sérült az önreflexiós képesség. Ez azt jelenti, hogy nem pusztán arról van szó, hogy nem akarja, hanem nem is tudja belátni a saját hibáját. Az egész énvédelme arra épül, hogy saját magát nagyszerűnek, tévedhetetlennek állítsa be. Így, ha belátná a hibáját, esetleges személyiségzavarát, a túlélését szolgáló védelmi rendszere törne porrá.  

Nem célravezető azonban a másikat stigmázni, diagnosztizálni, megbélyegezni, elítélni, mert az semmilyen eredményre nem vezet. Mindenki a saját életéért felelős elsősorban, ez a legfontosabb, amit tudni kell. Amikor bélyegzünk és hárítunk, akkor pont ez alól a felelősség alól bújunk ki az áldozat szerepe mögé rejtőzve. Ritka az az eset, hogy a dolgok egyik napról a másikra fajulnak el. Legtöbbször ez egy hosszabb folyamat. Sok esetben elkerülhető lenne a drámai végkifejlet, ha jobban jelen lennénk az életünkben, felelősséget vállalnánk érte, és nem csapnánk be magunkat azzal, hogy majd jobb lesz. Magától nem lesz jobb. 

Van, hogy erre a kapcsolat rámegy, de az, aki beleáll a saját felelősségébe, mindenképp nyertesként jön ki a helyzetből. Amikor az egyik fél rálép az önismeret, a gyógyulás, önfejlesztés útjára, a másik fél választhat, hogy vele tart-e ezen az úton. Ha igen, a kapcsolat megmenthető. Ha nem, akkor az úgynevezett “elfejlődés” borítékolt, és a kapcsolatnak nagy valószínűséggel vége lesz. Ebben az esetben azonban ez a “kisebbik rossz”, ami átmeneti, mert aki a fejlődés útjára lép MINDEKÉPP GAZDAGODNI FOG, MÉGPEDIG A SAJÁT ÉRTÉKEIVEL!