Egyik kliensemmel… kezdődhetne a történet így is, de nem. Ez a sztori most rólam szól, rólad, róla, bármelyikünkről: 

Érezted-e már, hogy valaminek túl nagy feneket kerítesz? Érezted-e már, hogy a párodat, ha még egy levegőt vesz, a saját kezeddel fogod megfojtani, és ettől már tényleg csak egy hajszál választ el? Vajon mit látsz ilyenkor belőle? Vajon mit látsz ilyenkor magadból? Vajon mi zajlik benned? Vajon mi zajlik köztetek?

DRÁMA! 

Egy fájdalmas játszma. A múlt elfojtott árnyai törnek fel akkora erővel, hogy szinte nem vagyunk képesek őket uralni. Hogy minek látjuk ilyenkor a másikat? Szörnyetegnek. Életünk megnyomorítójának, a legádázabb ellenségünknek. De miért? Mert nem a lelkét látjuk, hanem ott, abban a pillanatban legmélyebb fájdalmunk, legnagyobb félelmünk megtestesítőjét, akire évtizedek elfojtott dühét, haragját, csalódottságát készülünk rázúdítani. Mert átszakadt a gát. Mert már nem bírta tartani a mögé szorított érzelemtenger sodrását.  

A tenger egyszer régen még csak egy patak volt. Egy kisgyerek patakja. Egy kisgyereké, akire nem figyelt a szülője, aki rettegett a sötétben, akit egyedül hagytak, akit nem vigasztaltak meg, ha elesett, aki nem nevethetett hangosan, vagy épp nem sírhatott. Aki nem kérhetett, aki nem bújhatott oda. Akit súlyosan megbüntettek, ha valamit rosszul csinált. Akit megvertek, akit elhagytak. Aki nem volt fontos. Aki nem számított. Aki veszélyben volt. Aki nem volt elég jó, aki nem volt szerethető. Ennek a kisgyereknek az életében eljött az a pont, amikor meggyőzte a világ, ha képviseli önmagát, a szükségleteit, az érzéseit, abból csak a baj van. Fájdalom, sérelem, büntetés, nemszeretés. És akkor elkezdett temetni mindent, ami önmaga. Csak lapátolt és lapátolt. Hátha akkor majd jó lesz, hátha akkor majd szeretni fogják. Elzárta az érzései útját, de ez még nem volt elég. Mert a ki nem mondott érzések feszítették, és ezt nem volt kinek elpanaszolja. Úgy döntött hát, a legjobb lesz, ha nem is érez… és csak lapátolt és lapátolt tovább, megépült így a fal és a gát. A fal és a gát, amit először önmaga és a világ közé húzott fel, aztán végül önmaga és az élete közé. Nem tudta, hogy ezzel a saját lelkétől választja el magát. Mindattól, amitől ő valójában az, aki. Azt sem tudta, hogy amiket eltemetett, attól, hogy már nem érzi őket, nem látja, nem tűntek el. Attól, hogy nem vesz róluk tudomást, még ott vannak és dolgoznak. Mindenáron meg akarják mutatni magukat. Egyre erősebben. Közben rabságban tartják a lelket. És hangosak, állandóan zakatolnak, zúgnak, kattognak, irányítanak, hogy bizonyítsák létezésüket és érvényességüket.  

Ebben a folyamatban a gyermek lassan felnőtté válik. Észre sem veszi. A mélyből jövő, tudattalanba temetett erők, és a szeretet és elfogadás iránti vágyától vezérelve elsajátított viselkedési minták irányítják az életét. Sokszor nem is érti, mit miért csinál. Csak csinálja, mert kell, vagy mert azt mondták.  

Hogy közben mit csinál a lélek? Suttog. Suttogja, hogy ez így nem lesz jó. A lélek finom, gyengéd. Az ő hangját a csendben lehet meghallani. De nincs csend. Dübörög az egó, a személyiségünk felszínes szerkezete, ami önmegvalósításért kiált. És itt a csapda. Ki az az “ön”, akit meg kell valósítani? Az évtizedekig ki nem elégített szükségletek? A külcsíny, ami miatt a társadalom elismerve, vagy épp irigyen, a fogát összeszorítva bólogat, hogy: “ez igen!”? Vajon elhozza-e a boldogságot a számunkra, ha végre kielégítjük a szükségleteinket, és csillivilli világot mutatunk másoknak?  

NEM! 

Nem, mert közben képtelenek vagyunk értékes emberi kapcsolatokat kialakítani, és ápolni. Nem tudunk, mert azt csak lélekkel lehet. Azok a kapcsolatok, amiket tudattalan mintáink táplálnak, konfliktusokkal, játszmákkal, drámákkal terheltek. Sokszor olyanokkal, amiket nem is értünk. Nem értünk, mert nem emlékszünk. Ez vakrepülés. Vakrepülés a semmibe. A tudattalanban működő erők pedig újra és újra bizonyítják valóságukat, létezésüket és hatalmukat. Választják és működtetik a kapcsolatainkat. Zakatolnak és zajonganak, elnyomva ezzel a lélek szavát.  

CSEND! 

Ha csak egy kicsit csendben maradnánk kívül és belül, talán meghallanánk a kedves, suttogó és igaz hangot, valahonnan a szívünk tájéka felől. Ami annyira jó, hogy tényleg rá lehet kattanni. De ez a kattanás nem baj. Ez a kattanás a létező legjobb. Ha ráhangolódunk lelkünk hullámhosszára, megtanulunk az ő szemével látni és az ő nyelvén beszélni. Meglátni a másikban is a lelket. Azt a finomat, azt a gyengédet, akihez jó kapcsolódni. És akkor tudnánk segíteni egymásnak, hogy a sebek begyógyuljanak, hogy az élet könnyedebbé váljon. Akkor cinkosan kacsintanánk, és nevetve mondanánk egymásnak: A LÉLEK VIGYÁZ A LÉLEKRE, ÉS ÜZENI NEKI: NE VEDD TÚL KOMOLYAN!