Egy kapcsolat értékei

Volt egy hűtőmágnesem, az volt ráírva: 

 “A szerelem nem abból áll, hogy bámulunk egymásra, hanem, hogy együtt, egy irányba nézünk”. 

Nagyon sok mindent elmond ez a néhány szó arról, hogy milyen értékek képesek összekovácsolni két embert úgy, hogy kapcsolatuk erős szövetséggé váljon. 

Egyéni és közös célok, jövőkép 

Mindkét embernek kell, hogy legyenek saját céljai és képe egy vágyott jövőről. Ez nagyon sokat elárul valaki személyiségéről. Tükrözi az értékrendjét, az életritmusát és azokat a pontokat, ahol csatlakozni tudunk egymáshoz, vagy épp ellenkezőleg, ahol olyan eltérések vannak, amik aláássák egy tartós kapcsolat lehetőségét. Egy bizonytalan világban, amilyet most élünk, nagyon fontos, hogy ez a cél és jövőkép meglegyen, mert segít tartani a fókuszt akkor is, ha nehézségek adódnak. Kiemelkedő jelentősége van annak, hogy megismerjük egymás értékrendjét, mert ezek az értékek fogják képezni a párkapcsolati szövetség alapját, és ha radikális eltérés van két ember világról alkotott elképzelése között, az alapjaiban kérdőjelezi meg, hogy hosszútávon kiállja-e a kapcsolat az idő próbáját. 

“Látlak és elfogadlak” 

Sokan esnek abba a hibába, hogy párválasztásnál nem a másik valós személyiségét nézik, hanem próbálják beleerőszakolni egy idealizált képbe. Ha észre is veszik, hogy itt-ott kilóg a lóláb, abba a hitbe ringatják magukat, hogy majd értük megváltozik a másik. Persze, mindenki változik, de azt elsősorban saját maga miatt teszi, nem valaki más kedvéért. Akkor is meg kell látni az igazat, ha nincs ínyünkre. Őszintén fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy el tudjuk-e fogadni a másikat gyengeségei ellenére is. Nagyon fontos ezt megtenni, mert az áthidalhatatlan különbségek az idő múlásával egyre nagyon reflektorfénybe kerülnek, mert a szerelem múlandó, a különbség viszont marad. 

“Folyamatos kapcsolattartás” 

Fent kell tartani az érdeklődést. Ne csak a kapcsolat elején legyünk kíváncsiak egymásra. Ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, mivel régóta kapcsolatban vagyunk, úgy ismerjük a másikat, mint a tenyerünket. Ez egyrészt azért nem igaz, mert egy párkapcsolatban is felveszünk bizonyos szerepeket. Ezek a szerepek annak tükrében formálódnak, hogy hogyan alakul a két fél személyisége és maga a kapcsolat. Másrészt azért sem igaz, mert – ahogy az előző pontban írtam – mindenki változik. Ha egy idejétmúlt képet őrzünk magunkban a társunkról és ahhoz ragaszkodunk, ahelyett, hogy figyelnénk rá, kellemetlen meglepetésekben lehet részünk. 

Felelősségvállalás a kapcsolatért 

Egy kapcsolatot ugyanúgy kell gondozni, mint egy kertet. Ha öntözzük, gyomláljuk, tápanyagokkal látjuk el, gyönyörű virágokat, ízletes zöldségeket, gyümölcsöket hoz számunkra. Ha elhanyagoljuk, akkor olyan növények is megjelenhetnek benne, amiket nem szívesen látunk, végső esetben pedig az enyészeté lehet. Az is előfordulhat, hogy egy másik kertész meglátja a benne rejlő lehetőségeket és gondozásba veszi, hiszen ránézésre gazdátlan, nem tükrözi a gondoskodást. A párkapcsolatot mindketten gondozzuk. Fontos, hogy azt a női és a férfi energia egyformán táplálja, mert csak így lesz benne egyensúly és harmónia. 

Egymásért harcolni, nem egymás ellen 

Nincs olyan kapcsolat, amiben időnként ne ütné fel a fejét konfliktus helyzet. Nem szabad azonban ilyenkor szem elől téveszteni, hogy egymásért vagyunk, nem egymás ellen, hisz ez a szövetségünk lényege. Jó, ha elsajátítunk konstruktív konfliktuskezelési technikákat, aminek középpontjában a megoldás van, nem pedig egymás legyőzése. Az ideális megoldás az, ha nyertes-nyertes eredmény születik, ám ez nem mindig kivitelezhető. Van, hogy egy konfliktus megoldása lemondással jár egyik, vagy mindkét fél részéről, de ilyenkor fontos, hogy a lemondásra úgy tudjunk tekinteni, mint a személyiségfejlődésünk lehetőségére.  

Közös “teherviselés” 

Nem azt a világot éljük, ahol egyértelműen lefektethető, hogy mi a férfi és mi a nő feladata a kapcsolatban. Ebből a szempontból az egyéni megoldások kora virágzik. Épp ezért, elkerülhetetlen, hogy ezekről őszintén beszélgessünk, és úgy osszuk fel egymást közt a feladatokat, hogy abból mindenki közel egyformán vegye ki a részét. Az is fontos, hogy ismerjük el egymás hozzájárulását, mondjunk köszönetet a befektetett energiájáért, ne vegyünk mindent természetesnek, meg készpénznek. A hála kifejezése jó érzéssel tölti el azt, aki adja és azt is, aki kapja. 

Úgy szeressünk, ahogy az a másiknak is jól esik 

A szeretetnyelveink sokszor eltérőek. Van, akit az apró ajándékok, van, akit a közös programok, van, akit a dicséret mást pedig az érintések tesznek boldoggá. Meg kell ismernünk egymás szeretetnyelvét, hogy úgy tudjuk kifejezni az érzéseinket, hogy azt a másik értse, érezze. Mert hiába veszek neki egy tábla csokit, ha ő arra vágyik, hogy megsimogassam, nem tudok igazi örömöt szerezni neki, ha nem az ő nyelvét használom. 

Talán e felsorolás nem teljes körű, és sorrendiséget sem tükröz. Tükrözi viszont a kölcsönös szeretetet, ami nélkül mindez kivitelezhetetlen, és egy kapcsolat működtetéséhez nélkülözhetetlen. Az egymás iránti szeretet az, ami erőt ad, hogy bizonyos helyzetekben a Társunkat önmagunk elé helyezzük, mert az Ő öröme fog boldogságot okozni nekünk is.  

 

Ki nárcisztikus valójában?

A napokban érkezett hozzám ez a kérdés, aminek nagyon örültem. Örültem, mert a kérdés írója nem ért egyet azzal, hogy nagyon könnyen bárkire rásütik a “nárcisztikus” bélyeget.  

Nézzük a diagnózist 

Röviden és tömören, nárcisztikus személyiségzavarban az szenved, akit szakember (pszichológus, pszichiáter) akként diagnosztizál. A diagnózis kritériumait a Pszichés rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM-5) határozza meg. 

Sokszor azonban a szakemberek is nehéz helyzetben vannak, mert nagyon árnyaltan tudnak megjelenni a diagnózis felállításához szükséges jellemvonások. A nárcisztikus személyiségzavar azon pszichés zavarok közé tartozik, amik a környezetet terhelik jobban, nem az egyént, magát. 

Én annál, hogy kire jelenthető ki egyértelműen az, hogy nárcisztikus személyiségzavarban szenved, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy segítsek a zavar megértésében. 

Hogy működnek a személyiségzavarok? 

A személyiségzavarok összes jegyével együtt születünk. Ezeket a jegyeket másnéven énvédelmi mechanizmusoknak hívjuk. Nevüknek megfelelően azt a célt szolgálják, hogy megvédjenek minket azoktól a fájdalmaktól, amik túlzott pszichés megterhelést jelentenének számunkra. Nincs is gond velük, ha egyensúlyban vannak, és megfelelően működnek. A gondot itt az jelenti, hogy egy traumatikus eseményre az énvédelmünk túlzásba esik. Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mint az allergiás megbetegedéseket, mert olyankor az immunrendszerünk reagálja túl a környezetünkből érkező hatást. Minél kisebb gyermeket ér pszichés trauma, annál inkább valószínű, hogy a személyiség súlyosan torzulni fog, ha nem kerül idejében felfedezésre és korrekcióra a probléma.

Az, hogy milyen típusú személyiségzavar alakul ki egy trauma hatására, azon múlik, hogy mely énvédelmi mechanizmusok mennek át túlműködésbe. 

A nárcisztikus működésről annyit feltétlenül érdemes tudni, hogy a hátterében rendkívül alacsony önértékelés áll. Ez ellen védekezik úgy a személyiség, hogy nagyszerűnek próbálja magát láttatni. Ezt ráadásul – többek között – úgy próbálja elérni, hogy a környezetében élőket értékteleníti el. Mivel számára ez a “túlélést” szolgálja, szinte a zsenialitás szintjére tudja fejleszteni ezt a képességet. És ez jelenti a legnagyobb terhet, egyben veszélyt is a környezet számára. Ennek az “elértéktelenítésnek” van egy speciális dinamikája, az “egyik kezével üt, a másikkal simogat”. Viselkedésében különböző ritmusban váltakozik a másik fél elértéktelenítése és méltatása, amitől utóbbi teljesen összezavarodik. Ez hosszú távon az elszenvedő fél hormon- és idegrendszerére is káros hatással lesz. 

Hogy segítjük egymás “őrültségét”? 

Egy kapcsolat esetében nem külön-külön kell vizsgálni a személyiségeket, hanem a kapcsolatdinamikát kell feltérképezni. Mivel általánosságban kijelenthetjük, hogy nincs traumamentes gyermekkor, könnyen előfordulhat, hogy bántalmazó attitűdű emberrel hoz össze a véletlen. Azonban egy ilyen találkozásból abban az esetben lesz tartós kapcsolat, ha megvalósul egyfajta “program kompatibilitás”. Ez a program kompatibilitás az áldozat-bántalmazó minták találkozását jelenti. A bántalmazó személyiségben megjelenik egy megmentő álarc is (a másik kéz, ami simogat), hogy elérje a társában végső soron azt az érzetet, hogy nélküle “életképtelen”. A legsúlyosabb esetben ezek a kapcsolatok nem csak szóbeli, hanem fizikai bántalmazást is rejtenek. Ez a dinamika alakítja ki az úgynevezett “trauma-kötést”.  

Aki olyan méltatlan kapcsolatban ragad, amiben egyre értéktelenebbnek érzi magát, fontos, hogy minél előbb szakember segítségét kérje. Érdemes ezt azért is megtenni, mert egy objektív, külső, hozzáértő személyiség segít alaposan feltérképezni a helyzetet, és tisztázni a zavart, ami az érzelmi, gondolati világunkban keletkezett. Azért is fontos a külső segítség, mert enélkül sokkal nehezebb akkora lelkierőt gyűjteni, amivel ki tud szállni valaki egy ilyen kapcsolatból. Fizikai bántalmazás esetén feltétlenül kérni kell az illetékes hatóság, esetleg segélyszervezet beavatkozását, akik segíteni tudnak a kilépésben, a távolságtartásban és az újrakezdésben.  

AZONBAN! – A dinamika leckéje 

Fontos megjegyezni, hogy rengeteg esetben a helyzet nem fekete-fehér, azaz nem egyértelmű, hogy valaki bántalmazó vagy áldozat egy kapcsolatban. Képesek vagyunk helyzettől függően működtetni az áldozat-bántalmazó-megmentő mintákat, amik egyedi kapcsolatdinamikákat eredményeznek. A lényeg az, hogy felismerjük, hogy egy kapcsolat összességében pozitív, vagy negatív érzetet kelt bennünk hosszú távon. A hónapok óta “deficites” párkapcsolati működés nagyon megterheli a lelket, és elszívja az energiát, ami az összese életterületre hatással van. Ebben az esetben érdemes legalább egy konzultációra elmenni egy szakemberhez, aki segít kitisztázni a helyzetet, és a tisztább helyzet tükrében segít vázolni egy pozitív jövőképet. Ez minden esetben annak a feladata, aki tartósan rosszul érzi magát egy kapcsolatban.  

Egy valóban nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő partner esetében ez azért is fontos, mert nála általában sérült az önreflexiós képesség. Ez azt jelenti, hogy nem pusztán arról van szó, hogy nem akarja, hanem nem is tudja belátni a saját hibáját. Az egész énvédelme arra épül, hogy saját magát nagyszerűnek, tévedhetetlennek állítsa be. Így, ha belátná a hibáját, esetleges személyiségzavarát, a túlélését szolgáló védelmi rendszere törne porrá.  

Nem célravezető azonban a másikat stigmázni, diagnosztizálni, megbélyegezni, elítélni, mert az semmilyen eredményre nem vezet. Mindenki a saját életéért felelős elsősorban, ez a legfontosabb, amit tudni kell. Amikor bélyegzünk és hárítunk, akkor pont ez alól a felelősség alól bújunk ki az áldozat szerepe mögé rejtőzve. Ritka az az eset, hogy a dolgok egyik napról a másikra fajulnak el. Legtöbbször ez egy hosszabb folyamat. Sok esetben elkerülhető lenne a drámai végkifejlet, ha jobban jelen lennénk az életünkben, felelősséget vállalnánk érte, és nem csapnánk be magunkat azzal, hogy majd jobb lesz. Magától nem lesz jobb. 

Van, hogy erre a kapcsolat rámegy, de az, aki beleáll a saját felelősségébe, mindenképp nyertesként jön ki a helyzetből. Amikor az egyik fél rálép az önismeret, a gyógyulás, önfejlesztés útjára, a másik fél választhat, hogy vele tart-e ezen az úton. Ha igen, a kapcsolat megmenthető. Ha nem, akkor az úgynevezett “elfejlődés” borítékolt, és a kapcsolatnak nagy valószínűséggel vége lesz. Ebben az esetben azonban ez a “kisebbik rossz”, ami átmeneti, mert aki a fejlődés útjára lép MINDEKÉPP GAZDAGODNI FOG, MÉGPEDIG A SAJÁT ÉRTÉKEIVEL! 

Szeretünk vagy játszmázunk?

Mi történik valójában ilyenkor? 

Elég gyakran előforduló párkapcsolati dinamika az, amikor az egyik fél kisebb vagy nagyobb mértékben meg szeretné szabni a párjának, hogy mit és hogyan csináljon. Fontos, hogy itt nem arról beszélek, amikor a felek egyenrangú partnerként együtt fektetnek le bizonyos szabályokat. Az említett esetben az egyik fél megpróbálja párja felett átvenni a kontrollt és a hatalmat. Jó esetben a másik fél nem magatehetetlen, hanem egy önmagáért kiállni képes és hajlandó, szabad akarattal rendelkező ember. Elmondja, hogy ez így neki nem oké, ettől ő rosszul érezné/érzi magát. Esetleg meg is kérdezi, hogy mégis milyen alapon érzi azt a kontrollálni vágyó fél, hogy neki ehhez joga van. Valljuk be, ez részéről teljesen jogos kérdés. Ámde a kontrollálni vágyó fél ezt nem így látja. Nagy valószínűséggel zavart és dühös lesz, mert úgy érzi, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás. Egyre feszültebben hallgatja az általa “támadásnak” titulált észrevételt, valahogy így: 

(Van egy nagyon régi pólóm, az a felirat van rajta, hogy:) “Értem én, csak lesz@rom”.  

Valami ilyesmi jellemzi azt a fajta hallgatást, amit az irányítani vágyó fél tanúsít. Az is gyakori, hogy a figyelme azt a pontot fürkészi, amire alapozva elmondhatja, hogy miért hibás a másik gondolkodása. De mindenképp hiányzik belőle az értő figyelem, és az empátia. 

Mi ennek az oka? 

Az, hogy fél valamitől. A kontrollja és a hatalomvágya mögött nagy valószínűséggel a másik elvesztésétől és a saját gyengeségétől való félelem munkál. Fél attól, hogy ő nem elég erős, nem elég jó, nem tud létezni egyedül. Fél, hogyha nem kényszeríti ki a szeretetet, akkor nem fogja megkapni, mert ő nem szerethető. Ha nem tudja legyőzni a félelmét, és nem tud változtatni a viselkedésén, azzal súlyos károkat okoz a másiknak és önmagának is.  

A másik fél erre habitusának, személyiségének megfelelően reagál. Attól függően, hogy mennyire munkál benne a megfelelés, a kötődés, az elköteleződés, estleg a ragaszkodás, tűri, belemegy a játszmába, viseli a kontrollt, amíg a helyzet nem válik számára (szoktam mondani) elég sz@rrá. Az “elég sz@r” az a helyzet, aminek a fájdalmából már képes az ember akkora erőt meríteni, hogy felszívja magát, és kilép a számára méltatlan helyzetből.  

A “csavar” a történetben, hogy a kontrolt gyakorolni próbáló, vagy gyakorló fél a viselkedésével pont azt fogja elérni, hogy a másik előbb vagy utóbb elhagyja. Sokszor ilyenkor azt gondolja, hogy “Na ugye, hogy nekem volt igazam!!!” Mert mindenki láthatja, hogy a félelme indokolt volt, sőt be is igazolódott, mert az a másik elhagyta.  

Ha továbbra sem száll szembe démonjaival, amik a félelmét táplálják és a viselkedését meghatározzák, újra és újra szembesülni fog ezzel a helyzettel.  

Mi ennek a történetnek a tanulsága kontrolláló fél szempontjából? 

Az, hogy nem a másik felet kell “beszabályozni” annak érdekében, hogy elkerülje a számára félelmetes és fájdalmas helyzeteket, mert az nem fog sikerülni, legfeljebb ideig-óráig, és mindkét ember életét megkeseríti. Le kell győznie a démonjait, meg kell szabadulnia a félelmeitől, bíznia kell magában, hogy szabaddá váljon, és szabadságot tudjon adni a másiknak is…  

Mit tehet az, akit kontrollálni próbálnak? 

Egy ilyen kapcsolatnak az én tapasztalatom alapján csak akkor van értelme, ha a kontrolláló fél önismereti munkába kezd, és megszabadul azoktól a félelmektől és mintázatoktól, amik miatt csak akkor érzi magát biztonságban, ha irányítást, hatalmat gyakorol a másik fél felett. Hatalmat csak olyan mértékben szerezhet, amennyiben a másik fél ad neki.  

Ez egy durva játszma, aminek áldozatává válhat végül a kapcsolat. Mégpedig azért, mert kevés olyan ember van, aki, ha valaki kontrollálni, esetleg ennek érdekében elértékteleníteni is megpróbálja, ne helyezkedne védekező álláspontba. Ilyenkor a felek ellenfelekké válnak, ami nyilvánvalóan pusztítóan hat a kapcsolatra. Emiatt a nyomás miatt a kontrollt elszenvedő fél előbb-utóbb kimenekül a kapcsolatból, mert egyszerűen nem marad más lehetősége. 

Összegezve 

A félelem által vezérelt hatalomvágy oltárán a végső áldozat pont a féltett kapcsolat lesz, mert a hatalomvágy és a félelem harsány, hangos, erőszakos. A szeretet szelíd és csendes. A hangját elnyomja a hatalomért vívott harc csatazaja.  

Utózönge 

Talán ebben az egészben a múlandóságtól való félelem bújik meg. A szeretet múlandóságától. Pedig, ha valami örök, az a szeretet. A szeretet nem múlik el, csak átlényegül. Anyagtalanná válik, de ott van, és ott is lesz mindig! 

 

 

 

LÉLEK VIGYÁZ A LÉLEKRE, ÉS ÜZENI NEKI: NE VEDD TÚL KOMOLYAN!

Egyik kliensemmel… kezdődhetne a történet így is, de nem. Ez a sztori most rólam szól, rólad, róla, bármelyikünkről: 

Érezted-e már, hogy valaminek túl nagy feneket kerítesz? Érezted-e már, hogy a párodat, ha még egy levegőt vesz, a saját kezeddel fogod megfojtani, és ettől már tényleg csak egy hajszál választ el? Vajon mit látsz ilyenkor belőle? Vajon mit látsz ilyenkor magadból? Vajon mi zajlik benned? Vajon mi zajlik köztetek?

DRÁMA! 

Egy fájdalmas játszma. A múlt elfojtott árnyai törnek fel akkora erővel, hogy szinte nem vagyunk képesek őket uralni. Hogy minek látjuk ilyenkor a másikat? Szörnyetegnek. Életünk megnyomorítójának, a legádázabb ellenségünknek. De miért? Mert nem a lelkét látjuk, hanem ott, abban a pillanatban legmélyebb fájdalmunk, legnagyobb félelmünk megtestesítőjét, akire évtizedek elfojtott dühét, haragját, csalódottságát készülünk rázúdítani. Mert átszakadt a gát. Mert már nem bírta tartani a mögé szorított érzelemtenger sodrását.  

A tenger egyszer régen még csak egy patak volt. Egy kisgyerek patakja. Egy kisgyereké, akire nem figyelt a szülője, aki rettegett a sötétben, akit egyedül hagytak, akit nem vigasztaltak meg, ha elesett, aki nem nevethetett hangosan, vagy épp nem sírhatott. Aki nem kérhetett, aki nem bújhatott oda. Akit súlyosan megbüntettek, ha valamit rosszul csinált. Akit megvertek, akit elhagytak. Aki nem volt fontos. Aki nem számított. Aki veszélyben volt. Aki nem volt elég jó, aki nem volt szerethető. Ennek a kisgyereknek az életében eljött az a pont, amikor meggyőzte a világ, ha képviseli önmagát, a szükségleteit, az érzéseit, abból csak a baj van. Fájdalom, sérelem, büntetés, nemszeretés. És akkor elkezdett temetni mindent, ami önmaga. Csak lapátolt és lapátolt. Hátha akkor majd jó lesz, hátha akkor majd szeretni fogják. Elzárta az érzései útját, de ez még nem volt elég. Mert a ki nem mondott érzések feszítették, és ezt nem volt kinek elpanaszolja. Úgy döntött hát, a legjobb lesz, ha nem is érez… és csak lapátolt és lapátolt tovább, megépült így a fal és a gát. A fal és a gát, amit először önmaga és a világ közé húzott fel, aztán végül önmaga és az élete közé. Nem tudta, hogy ezzel a saját lelkétől választja el magát. Mindattól, amitől ő valójában az, aki. Azt sem tudta, hogy amiket eltemetett, attól, hogy már nem érzi őket, nem látja, nem tűntek el. Attól, hogy nem vesz róluk tudomást, még ott vannak és dolgoznak. Mindenáron meg akarják mutatni magukat. Egyre erősebben. Közben rabságban tartják a lelket. És hangosak, állandóan zakatolnak, zúgnak, kattognak, irányítanak, hogy bizonyítsák létezésüket és érvényességüket.  

Ebben a folyamatban a gyermek lassan felnőtté válik. Észre sem veszi. A mélyből jövő, tudattalanba temetett erők, és a szeretet és elfogadás iránti vágyától vezérelve elsajátított viselkedési minták irányítják az életét. Sokszor nem is érti, mit miért csinál. Csak csinálja, mert kell, vagy mert azt mondták.  

Hogy közben mit csinál a lélek? Suttog. Suttogja, hogy ez így nem lesz jó. A lélek finom, gyengéd. Az ő hangját a csendben lehet meghallani. De nincs csend. Dübörög az egó, a személyiségünk felszínes szerkezete, ami önmegvalósításért kiált. És itt a csapda. Ki az az “ön”, akit meg kell valósítani? Az évtizedekig ki nem elégített szükségletek? A külcsíny, ami miatt a társadalom elismerve, vagy épp irigyen, a fogát összeszorítva bólogat, hogy: “ez igen!”? Vajon elhozza-e a boldogságot a számunkra, ha végre kielégítjük a szükségleteinket, és csillivilli világot mutatunk másoknak?  

NEM! 

Nem, mert közben képtelenek vagyunk értékes emberi kapcsolatokat kialakítani, és ápolni. Nem tudunk, mert azt csak lélekkel lehet. Azok a kapcsolatok, amiket tudattalan mintáink táplálnak, konfliktusokkal, játszmákkal, drámákkal terheltek. Sokszor olyanokkal, amiket nem is értünk. Nem értünk, mert nem emlékszünk. Ez vakrepülés. Vakrepülés a semmibe. A tudattalanban működő erők pedig újra és újra bizonyítják valóságukat, létezésüket és hatalmukat. Választják és működtetik a kapcsolatainkat. Zakatolnak és zajonganak, elnyomva ezzel a lélek szavát.  

CSEND! 

Ha csak egy kicsit csendben maradnánk kívül és belül, talán meghallanánk a kedves, suttogó és igaz hangot, valahonnan a szívünk tájéka felől. Ami annyira jó, hogy tényleg rá lehet kattanni. De ez a kattanás nem baj. Ez a kattanás a létező legjobb. Ha ráhangolódunk lelkünk hullámhosszára, megtanulunk az ő szemével látni és az ő nyelvén beszélni. Meglátni a másikban is a lelket. Azt a finomat, azt a gyengédet, akihez jó kapcsolódni. És akkor tudnánk segíteni egymásnak, hogy a sebek begyógyuljanak, hogy az élet könnyedebbé váljon. Akkor cinkosan kacsintanánk, és nevetve mondanánk egymásnak: A LÉLEK VIGYÁZ A LÉLEKRE, ÉS ÜZENI NEKI: NE VEDD TÚL KOMOLYAN! 

 

MÁSOK HIBÁZTATÁSA BALSORSUNK IGAZI KULCSA!

Ma az egyik (férfi) kliensem átküldött egy cikket, ami taglalja, hogy ki a hibás az elcseszett párkapcsolatokért. Egy újabbat, ami valaki mást hibáztat. Itt konkrétan egy nő hibáztat bizonyos típusú nőket a férfiak nyomorba döntéséért.  

Meddig még? Meddig lesz az a tendencia, hogy a felelőst kívül keressük? Őszintén szólva ez a hozzáállás egyre nagyobb indulatokat vált ki belőlem, mégpedig azért, mert gátolja a változást. A változás ugyanis ott kezdődik, hogy valaki elismeri a saját felelősségét abban, hogy milyen életet él. Mindenkivel csak azt lehet megtenni, amit hagy, amihez asszisztál. 

Összeszedem néhány pontban azt, amit én látok tendenciaként a megromló párkapcsolatok hátterében: 

1. Induljunk el a kályhától: a rossz párkapcsolatnak rossz párválasztással ágyazunk meg! 

Miért és mi alapján köteleződünk el valaki mellett, és hozunk meg olyan hosszú távú, életre szóló döntéseket, mint a házasság és a gyermekvállalás? A rohanó társadalom ránevelt minket arra, hogy rapid döntéseket hozzunk az életünk különböző területein. Nem adunk elég időt ahhoz, hogy megismerjük a másikat, sőt, még ahhoz sem, hogy önmagunkat megismerjük, ami pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy olyan embert válasszunk társként, akivel összeillünk. A jó párkapcsolat alapköve, az önismeret, hiszen, ha ez nincs, akkor azt sem tudjuk, hogy mit keresünk. Ebben az instant világban minden tekintetben arra törekszünk, hogy gyorsan pipa kerüljön a nagy dolgok mellé. Ráadásul a nagy dolgok mögötti rangsor egy olyan “értékrenden” alapul, ami jócskán felülvizsgálatra szorulna. Tehát a legtöbb kapcsolat már a nulladik kilométerkőnél elhasal. A rossz párválasztás oka a HIÁNYOS ÖNISMERET! 

2. A rossz döntésekkel való szembenézés 

Aláírom, hogy ez nagyon nehéz feladat. Viszont amíg ez nem történik meg, addig a dolgok, ha változni is fognak, nem a jó irányban, az biztos. Amíg az ember mást hibáztat sorsának alakulásáért, addig át is adja a gyeplőt épp annak, akit felelőssé tesz a dolgokért. A másra mutogatással tehát tulajdonképpen a hatalmat adjuk át annak, akit hibáztatunk. De valóban hibás-e? Egy kapcsolat működtetéséért két ember felelős. Az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, 50-50%-ban. Az, hogy hogyan érezzük magunkat a kapcsolatunkban, egyfajta tükre, kivetülése annak, hogy szerintünk mit érdemlünk, és mennyit “érünk” saját magunk számára. Úgy bánik velünk a párunk, ahogy mi bánunk saját magunkkal. Olyan mértékű változást tudunk csak elérni, amilyen mértékben hajlandóak vagyunk beleállni a felelősségbe, mert A SZABADSÁGUNK ÁRA A FELELŐSSÉGÜNK FELVÁLLALÁSA.  

3. Mi határozza meg, hogy hogy bánunk magunkkal, és mi az az 5 szempont, amit a párválasztásnál is figyelembe kell venni, elég időt és teret adva az alapos megismerésnek: 

  • A szülői minta: ez a legmeghatározóbb csomag, mert tudattalanul, mint a szivacs, szavak nélkül is szívjuk magunkba gyermekként, és építjük belőle személyiségünket a tapasztalataink alapján. A tipikusan ebből az időszakból hozott korlátozó bevésődések, a „nem vagyok elég jó”, „nem vagyok szerethető”, „azért, hogy elfogadjanak, tennem, viselkednem kell”, és hasonlók. 
  • Az azonos és ellenkező nemű gyerekkori társaink, barátaink. A hovatartozás vágya nagyban meghatározza fejlődésünk irányát. Az elszigeteltség súlyos sebeket tud ejteni a gyermeki lelken, így azért, hogy kortársaink “bevegyenek a buliba” sokszor nagy árat fizetünk. Hozzáteszem, természetesen nem csak negatív, hanem pozitív értékek is hozzáadódnak személyiségünkhöz ebben az időszakban ezekből a kapcsolatokból.  
  • Az első szerelem. Ki hogy emlékszik vissza az első szerelemre? Van, aki szép emlékekkel, nosztalgiával gondol vissza rá, van, aki számára hatalmas traumát jelent, és van, akinél a feledés homályába merül egyszerűen, bár ez szerintem fölöttébb ritka, és feltételezhető némi elfojtás is a dolog mögött. Mit jelent számunkra, mit tanultunk belőle? Egy újabb seb, vagy egy elejétől a végéig szépen megélt folyamat, esetleg egy megtanult lecke? 
  • Milyenek voltak az iskolaéveink? Hogy álltunk a tanuláshoz? Hogy állunk most a tanuláshoz, a fejlődéshez? Ez nagyban meghatározza hozzáállásunkat az élet kihívásaihoz. A párválasztásnál sem árt a másik erről való vélekedéséről információkat szerezni. 
  • Hogyan állunk a munka, az anyagi lehetőségek megteremtésének kérdésével? Ezen minták nagy részét is a szüleinktől hozzuk. Hogyan állunk és hogyan áll a másik a pénzügyi kérdésekhez, milyen hosszútávú céljai vannak, mennyire van elköteleződve mellettük, mennyire határozott és mennyire “életképes” ezen a területen? Milyen a felelősségvállalása, mit vár a partnerétől? Bár ez a kérdés kínosnak tűnhet (talán manapság még a szexnél is kínosabbnak), nem is az “elsőrandis” témák körébe tartozik, de, ha hosszú távra tervezünk egymással, fontos, hogy tisztán lássunk ebben a kérdéskörben is. 

 4. Sosem késő! 

Önmagunkba nézni, felelősséget vállalni és változtatni sosem késő. AZ IGAZI KUDARC: LEMONDANI MAGUNKRÓL ÉS AZ ÉLETÜNKRŐL! Sajnos a “rendszer” nem úgy van kitalálva, hogy erre megfelelően felkészítsen és megtanítson, így ezt az utat, legtöbbünknek saját magunknak kell végigjárni. Bátorság kell ahhoz, hogy útnak induljunk, bármilyen életkorban legyünk is. De meg kell tenni ahhoz, hogy sikereket érjünk el. Az élet egyik törvényszerűsége az, hogy semmi sincs ingyen. Bárki bármit mond. Mindennek ára van, amit vagy önszántunkból, tudatosan és felelősségteljesen fizetünk meg, vagy az élet kényszeríti ki. Előbbi esetben felelős felnőttként viselkedünk, utóbbi esetben áldozatként éljük meg saját sorsunkat. E kettő között pedig mi magunk választunk! Nőként, Férfiként egyaránt! 

Megcsalás-e a tantra masszázs? 

Ez egy olyan gyakori kérdés, amit érdemes részletessebben is körüljárni. 

Az első, amit jó, ha megvizsgálunk, az a MOTIVÁCIÓ. Nézzük meg, hogy ha valaki párkapcsolatban él, milyen oka lehet annak, hogy felkeres egy tantra masszőrt: 

  • Amire a leggyakrabban gondol az ember, az az, hogy valami hiányzik a párkapcsolatból. Vagy a szex, vagy az intimitás területén nem kielégítő számára a “hazai”. Ebben az esetben kétfajta hozzáállás jelenik meg. Az egyik a puszta kompenzáció vágya, hogy valahonnan kívülről pótolja azt az illető, amit a párkapcsolatban nem kap meg. A másik, hogy azért megy el valaki tantra masszőrhöz, hogy ötleteket merítsen ahhoz, hogy némi fűszerrel javítsa kapcsolatában az intim együttléteket. Ebben az esetben általában oktatásra is bejelentkezik, hogy megtanulja az érintésnek ezt a különleges módját. 
  • Van, hogy valaki valamilyen szexuális, vagy a férfiassághoz/nőiességhez kötődő önértékelési probléma megoldásában szeretne segítséget kérni, esetleg egy traumát szeretne feldolgozni, és úgy érzi, ehhez nem elég pusztán a beszélgetés. Ha valaki ilyen célzattal keres fel tantra masszőrt, okkal feltételezhető, hogy rendelkezik szexuális önismerettel és kellően informálódott is e témakörben. Előfordult már olyan is, hogy valaki urológus javaslatára keresett fel. 
  • Van, aki puszta kíváncsiságból látogat el tantra masszázsra, mert érzi, hogy a szexualitás szólhat többről is, lehetnek olyan mélységei is, amiket eddig nem tapasztalt meg. Ekkor tudatosan vagy tudattalanul felmerülhet a hiányérzet vagy a fejlődés, szintlépés iránti vágy a háttérben. Ha tudomást veszünk róla, ha nem, életünk során szexualitásunk tekintetében is végig megyünk egy “evolúciós” folyamaton. Azaz, ami régen kielégítő volt, ma már nem biztos, hogy az. Ez arra ösztönöz, hogy új tapasztalatokat szerezzünk. 
  • Van olyan is, aki kellő információ hiányában az erotikus vagy “happy finish” masszázzsal keveri a tantra masszázst. Ez esetben leginkább az első pontban említett kompenzációs igény lehet a háttérben, meg az, hogy nem informálódott kellőképpen a témában, esetleg félrevezető információkat hallott/olvasott, mert ilyen bizony van. Ez lehet azonban egy szerencsés véletlen is, mert egy tantra masszázs akár egy alkalommal is nagy hatást tud gyakorolni a szexuális szemléletre. 

A második fontos szempont, hogy titokban tartja, vagy FELVÁLLALJA-E a párkapcsolatban valaki azt, hogy tantra masszőrt keres fel. Amikor ezt vizsgáljuk, elég sok mindenre ki kell térnünk: 

  • Milyen a bizalom a párkapcsolatban? Ez egy korántsem egyszerű kérdés, aminek van néhány összetevője. Sok múlik azon, hogy kinek milyen az önértékelése. Elégedett-e annyira magával a másik fél, hogy úgy érzi, a párja ilyen élményben részesülése nem veszélyezteti a “pozícióját”. Ezen kívül számít az, hogy mennyire erős az érzelmi kötődés a kapcsolatban: elég szilárdak-e az alapok ahhoz, hogy egy ilyen élményt elbírjon. Mennyire hasonló a két fél felfogása, nyitottsága? Mit gondolnak a hűségről? Mennyire elfogadó a kapcsolat, mennyire tolerálhatók benne azok az érzések, amik valamilyen módon kellemetlenséget okozhatnak? 
  • A másik fontos összetevő a kommunikáció. Ez nagyjából azt jelenti, hogy képesek-e a párok arra, hogy az első pontban említett dolgokat megbeszéljék, anélkül, hogy az ölre menő vitába torkollna, és személyes sérelmeket okozna. 
  • Képesek-e együtt feldolgozni az élményt, ha esetleg utólag kiderül?  
  • Képesek-e változtatni a saját nézőpontjaikon úgy, hogy kellő empátiával meghallgatják a másik felet. 

A harmadik szempont a rendszeresség, kötődés kialakulása 

Ebből a szempontból is kétféle dolgot különböztetünk meg. Az élményhez kötődő rendszerességet, amikor maga a masszázs nyújtotta élmény a fontos, és a személyhez kötődő rendszerességet. Mindkét esetben kialakulhat egyfajta kötődés, akár függőség is.  

Az élményhez kötődő függőség abból a szempontból veszélyesebb lehet, hogy a masszőr számára, ha csak nem kerül elő a beszélgetés során, ez nem nyilvánvaló. Így segíteni sem tud egy ilyenfajta túlzó kötődés alóli felszabadulásban. Ebben az esetben előfordulhat, hogy a korábban akár nyíltan vállalt látogatásokból titkolózás lesz, ami lelkiismeret-furdalást, végül szorongást okozhat. Mivel itt már hangsúlyos a tárgyiasult kötődés, a tárgy itt a masszázs során átélt élmény, veszélybe kerülhet a párkapcsolat, mert a belső kötődés helyét átveszi egy külső élményhez való kötődés, ami eltávolodáshoz vezet.  

A masszőrhöz való kötődés is hathat károsan a párkapcsolatra, ha a masszőr nem ismeri fel, vagy rosszabb esetben felismeri és hagyja vagy manipulációra használja a kliense kötődését. Azonban a masszőrhöz való kötődés egy olyan masszőr esetében, aki ért a kötődés lélektanához, akár pozitív hozadékkal is járhat. Valójában itt sem a konkrét személyhez való kötődésről van szó, hanem azokról a fizikai és lelki szükségletekről, amik a masszázs során kielégülést nyernek.  Ha a szakember segít feltárni a kialakult kötődés mögötti szükségleteket és segít azok kielégítését újra a párkapcsolaton belülre irányítani, akkor ez nem, hogy rontani nem fog, de nagy eséllyel javít is a kapcsolaton. Itt sok minden múlik a masszőr személyén és hozzáállásán. 

Mint láthatjuk, az, hogy megcsalás-e a tantra masszázs, vagy sem, korántsem egyszerű téma. Hogy elbírja-e ezt egy párkapcsolat, az mindig egyedi mérlegelést igényel. A mérlegelés során hangsúlyos a motiváció, a bizalom és a kommunikáció, és nem elhanyagolható a szakember személye sem, mert felmerülhet a kötődés kérdése, ami, ha nincs a helyén kezelve, bizony komoly károkat okozhat a párkapcsolatban. 

Én úgy gondolom azonban, hogy nem feltétlenül ördögtől való az, ha valaki párkapcsolatban él, és elmegy egy tantra masszázsra. Nagyon sok pozitív hatása is lehet a kapcsolatra, főleg, ha ezt a pár felnőtt, egyenrangú felek módjára tudja kezelni és nyugodt körülmények között meg is tudja beszélni.  

 

 

COACHING VAGY PSZICHOTERÁPIA?

Ebben a posztban azt igyekszem körbejárni, hogy mik a hasonlóságok és mik a különbségek a coaching és a pszichoterápia között.

1️⃣ Önreflexió, realitáskontrol és a szakember-kliens viszony

Az alapvető különbség, hogy a coaching egyenrangú viszonyt feltételez segítő és kliens között, tehát nem minősül “orvos-beteg” viszonynak. A pszichológusnál ez nem feltétlenül van így. Ennek oka az, hogy a coaching folyamatban való részvétel feltétele a megfelelő önreflexió és realitáskontroll. Előbbi azt jelenti, hogy az ember képes legyen kívülről is ránézni a működésére, és így átgondolni a viselkedésének környezetre gyakorolt hatásait és a hozzá érkező visszacsatolásokat. A realitáskontrol akkor megfelelő, ha a valóságot az ember nagyjából a környezetével azonos módon érzékeli. Azaz nem ferdít el irreálisan tényeket, nem torzítja számottevően a valóságot. Sérült realitáskontrol és kiforratlan önreflexió esetén egyértelmű a pszichoterápia szükségessége.

2️⃣ Diagnosztika

A pszichológusnak feladata a diagnosztizálás, a coachnak nem. Azonban a színvonalas coach-képzéseken is a tananyag részét képezi a DSM (mentális betegségek diagnosztikai kézikönyve). Nem olyan mélységben ugyan, mint az egyetemi pszichológus és pszichoterapeuta képzéseken, de olyan mértékben mindenképp, hogy a coach fel tudja ismerni, hogy a leendő kliense alkalmas-e a coaching folyamatára, vagy inkább a pszichoterápia nyújt megoldást a helyzetére. Utóbbi esetben köteles jelezni a kliens számára, hogy esetében a pszichoterápia jelenti a hatékony megoldást. Ez alapvető etikai kérdés.

3️⃣ A múlt kezelése pszichoterápiában illetve coachingban

Minden elakadás valamilyen múltbéli történethez vezethető vissza. Míg a pszichoterápia (jellemzően az analitikus terápia) megengedi és kezeli a regressziót (egy korai életszakasz viselkedésébe történő visszaesést), addig a coachnak ez nem kompetenciája. Fel kell viszont ismernie, ha a folyamat ilyen irányt vesz, és javasolnia kell a pszichoterápiát. A coach feladata annak támogatása, hogy kliense átláttassa, hogy múltbéli életeseményei miként befolyásolják a jelenlegi életét. Azzal, hogy a kliens meglátja ezeket az összefüggéseket, megtörténik a tudatosítás, ami a változás/változtatás alapfeltétele, egyben kiindulópontja. Ehhez azonban szükséges az első pontban említett önreflexió és realitáskontrol.

4️⃣ Coaching és kognitív terápiák

Ez a két szakma közös keresztmetszete. Ebben az esetben a cél az aktuális élethelyzetet előidéző viselkedés mögötti gondolkodás feltárása és megváltoztatása. Ekkor a kliens dönti el, leginkább szimpátia alapján, hogy számára a coaching vagy a terápia nyújt megfelelő megoldást.

➕ Kiegészíteném még a sort a pszichiátriával. A pszichiáterek alapesetben nem rendelkeznek terápiás jogosultsággal. A pszichiátereknek külön képzés keretén belül kell megszerezni a pszichoterapeuta végzettséget. Ők alapvetően gyógyszeres kezelést alkalmaznak a mentális problémák megoldására. Gyógyszeres kezelést azonban csak pszichiáter /orvos/ rendelhet el, pszichológus /bölcsész/ nem.

➕ Fontos még említést tenni a negyedik, nagyon különleges területről, ami a spirituális válságkezelés. Spirituális válság esetén a tünetek nagyban hasonlíthatnak a pszichiátriai ellátást igénylő esetekhez, de ezek megoldása spirituális válságkezelő szakember vagy a transzperszonális pszichológiában is jártas terapeuta kompetenciájába tartozik. Kiváltó okaként érdemes megemlíteni a tudatmódosító szerekkel (pl. ayahuasca) vagy egyéb módon megélt módosult tudatállapotok megtapasztalását, amit az egyén személyisége nem tudott feldolgozni.

❗Fontos, hogy mindenki a neki legmegfelelőbb segítséget tudja igénybe venni, ezért készítettem ezt a rövid összefoglalót.

BÁTORSÁG – SEBEZHETŐSÉG – ELFOGADÁS: az intimitás és a párkapcsolat kulcskérdései

Mind a párkapcsolati, mind pedig az intimitás coaching ülések során van egy pont, amikor ez a hármas biztosan előkerül. 

Sokszor beszélünk arról, hogy mennyire fontos pillére a párkapcsolatnak a megfelelő kommunikáció. Azonban ahhoz, hogy megfelelően tudjunk beszélni valamiről, egyáltalán valahogy tudnunk kell arról a valamiről beszélni. Hogy arról a valamiről egyáltalán tudjunk beszélni, hajlandónak kell lennünk magunkban ránézni erre a valamire. 

     

Elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy szembe nézzünk a sötét oldalunkkal. Hajlandónak kell lennünk először önmagunk előtt felvállalni a tökéletlenségünket, a hibáinkat. Van, hogy ilyenkor már beindul a félelem, hogy ha nem vagyok tökéletes, ha vannak hibáim, akkor sebezhetővé válok, mert azok, akik bántani akarnak, ezeken a pontokon találatokat vihetnek be, amik fájnak. Fájni meg nagyon nem szeretünk. 

Mi is akkor ennek az ellenszere? Hát az, hogy el kell fogadnunk, hogy senki sem tökéletes. Én sem, de az sem, aki ezt a fejemre olvassa. Ez már megnyugtató, nem? El kell tudni fogadni a hibáinkat. Amikor hibázunk, gyakran végigmegyünk a szégyen-bűntudat-felelősségvállalás-bocsánatkérés-jóvátétel folyamatán. Jó esetben ezen az egészen. Hibázni ér. Lelkiismeretünk áldásos működése okán szembesülünk a szégyen és a bűntudat érzésével. A bajt az okozza, ha itt vége a folyamatnak. Ha elmaszatoljuk a felelősségvállalást önmagunk és/vagy mások előtt.  Ha nem állunk ki és vállaljuk fel, hogy igen, elrontottam. Ha nem kérünk bocsánatot és nem teszünk kísérletet a jóvátételre. 

Ha végigmegyünk ezen a folyamaton, a lelkiismeretünk megnyugszik, és a leckét nagy valószínűséggel megtanuljuk. Minél többször megyünk végig egy-egy ilyen folyamaton, annál inkább békébe kerülünk tökéletlenségünkkel. Természetesként fogjuk fel a hibáinkat, és már nem várjuk el magunktól (hiába) a tökéletességet. Ha rendben vagyunk önmagunkkal, már kevésbé leszünk sebezhetőek, de nem azért, mert nem lesznek kritikusaink, hanem azért, mert nyugodt lesz a lelkiismeretünk. Tehát a nyugodt lelkiismeret ellenállóvá tesz minket a sebezhetőségünk vonatkozásában. A nyugodt lelkiismerethez felelősségvállalás kell, a felelősségvállaláshoz pedig bátorság. A bátorság, mint tudjuk nem azt jelenti, hogy nem félünk, hanem azt, hogy szembenézünk a félelmünkkel. A tapasztalatom az, hogy egy helyzet kívülről sokkal félelmetesebb, mint benne lenni. Így, ha veszünk egy nagy levegőt és belevágunk, a legnehezebb lépésen már túl vagyunk. (Ha gondolod, most húnyd be a szemed, és idézz fel egy helyzetet, amitől nagyon féltél, de aztán belevágtál és megcsináltad). 

A sebezhetőség és a bátorság témakörében foglaltak nem is kifejezetten csak a párkapcsolatra vonatkoznak, hanem nagyjából az élet minden területén megállják a helyüket. 

A párkapcsolatban azonban főleg megnyilvánul az a félelem, hogy mit fog szólni a másik? Vajon hogy érinti? Lehet, hogy ha ezt megtudja, már nem fog szeretni? Lehet, hogy ha ezt el mondom, elhagy? Lehet, hogy már nem leszek többé neki fontos? 

Mivel senki sem hibátlan, egy párkapcsolatban is alapfeltétel az, hogy a másikat a hibáival együtt szeressük, különben a szeretet megkérdőjelezhető. Ha valaki feltételhez köti az irántunk érzett szeretetét, akkor vajon valóban minket szeret, vagy csak azt, hogy kiszolgáljuk a fizikai, érzelmi és szellemi szükségleteit? Az igazi szeretet magában foglalja az elfogadást. Mégis azt tapasztalom, hogy sok ember csak elvárja az elfogadást, miközben ő is elvárásokat támaszt a másikkal szemben. (Most nem szeretnék belemenni abba, hogy egy elvárás mikor jogos és mikor nem, mert az inkább a párválasztás témaköréhez kapcsolódik szorosan, itt meg inkább azt a helyzetet járnám körül, ha már kiválasztottuk a párunkat és elköteleződtünk mellette – no igen, az elköteleződés is megér egy külön misét.) Tehát, visszakanyarodva az elfogadás kérdéséhez: az elfogadást azzal tudjuk leginkább kivívni a másik fél részéről, ha mi magunk is elfogadóak vagyunk az ő gyengeségeit illentően. Ha elfogadjuk, hogy akárcsak nekünk, neki is vannak gyengeségei, és biztosítjuk arról, hogy mi azokkal együtt szeretjük, akkor segítünk neki abban, hogy egyrészt vállalja a saját sebezhetőségét, másrészt azáltal, hogy példát mutatunk neki, könnyebben elfogadja a mi tökéletlenségünket is. 

Egy ilyen kapcsolatban az intimitás egyre mélyül, az értékek pedig nőnek és sokasodnak, ahogy mind jobban és mélyebben megismerjük egymást. Egy olyan kapcsolatot, amiben sok az érték, megtanul az ember megbecsülni, és hajlandó energiát fektetni bele, akkor is, ha valamilyen nehézség üti fel a fejét, ami előbb-utóbb elkerülhetetlen. 

Összegezve a leírtakat: a bátorság, a sebezhetőség felvállalása és az elfogadás, olyan emberi erények, amiket, ha mindkét fél beletesz a párkapcsolatba, olyan értéket teremtenek közösen, amitől a kapcsolat ellenállóbbá válik a konfliktusoknak és a külső és belső nehézségeknek. Megéri tehát e három tulajdonság fejlesztésébe időt és energiát fektetni, mert az eredmény megsokszorozza a befeketetéseket mind egyénileg, mind pedig a párkapcsolatban! 

INTIMITÁS – Hogyan kezdjünk hozzá

Néhány nappal ezelőtt feltettem pár kérdést a zárt facebook csoportomban arról, hogy kivel kell elsőként intim kapcsolatba kerülnünk ahhoz, hogy valaki mással is sikerüljön.

Nagyon sok reakció érkezett, az egyik leggyakrabban előforduló válasz az volt, hogy önmagunkkal, a másik pedig az, hogy a szülővel/édesanyával. Utóbbi esetében nyilván az időrendiség tekintetében való első helyről van szó. Mindkettő igaz!

Intimitás önmagunkkal

Az intimitás alfája és omegája az, hogy mindenek előtt önmagammal vagyok intim kapcsolatban. Nagyon szeretem az Access Consciousness az “Intimitás öt eleme” megközelítését, mert számomra jól érzékelteti, hogy mi is kell ahhoz, hogy intim kapcsolatba kerüljek önmagammal (csak a felsorolás szintjén használom az Access-t, a definíciók tekintetében már nem): 

  1. Tisztelet: tudom, ismerem, tartom a saját határaimat és ezt másoktól is elvárom; 
  2. Bizalom: bíznom kell az életemben, a világban és magamban. Tudom, minden az én fejlődésemet szolgálja még akkor is, ha épp nem “simogat”; 
  3. Megengedés: azt jelenti, elfogadom magamat egyszerűen olyannak, amilyen. Nem ítélkezem magamon akkor sem, ha épp a sötét oldalammal kerültem szembe. Attól még, hogy elismerem azt, hogy a “rossz” tulajdonságaim ugyanolyan érvényes részeim, mint a „jók”, még nem kell “rosszul” viselkednem – minden helyzetben én döntök, hogy miképp gondolkodok, érzek, cselekszem; 
  4. Sebezhetőség: Senki sem tökéletes. Ahhoz, hogy őszinték legyünk magunkkal, el kell fogadnunk a “hibáinkat” (lsd. előző pont). Sokszor még saját magunkat is bántjuk bizonyos dolgaink miatt. Ezzel sérül az önszeretetünk. A szeretet legalább önmagunk irányába legyen feltétel nélküli. Ez nem azt jelenti, hogy azt gondolom magamról, hogy tökéletes vagyok. Csupán azt, hogy ilyen vagyok most ebben a pillanatban. Vannak hibáim, amiket a fejlődésem során kijavítok, de szerethető vagyok! 
  5. Hála: Mindig meg kell állni egy pillanatra és és elismerni a sikereinket. Hálát adni magunknak és a segítő körülményeknek. Ez nagyon fontos! Enélkül hajlamos az ember elsiklani a jó dologok felett, miközben a rosszaknak mindig jelentőséget tulajdonít! 

Hogyan befolyásolja intimitásunkat a szüleinkkel való kapcsolatunk?

Születésünk pillanatában az önmagunkkal való intim kapcsolat még tiszta és sértetlen. Utána azonban elkezdük tanulni a környezetünktől. Abból tanulunk, ahogy bánnak velül, amit mondanak nekünk és ahogy viselkednek egymással. Ezzel a tanulási folyamattal megnyílik a tudatos és tudattalan minták elsajátításának kapui. A legelső visszaigazolásokat és mintákat az édesanyánktól és édesapánktól kapjuk. Személyiségünk alapja 3 éves korunkra alakul ki, addig mint a szivacs, szívjuk magunkba azokat a mintákat, amikből az alap felépül, így nem csoda, hogy azok befolyásolják leginkább, akikkel a legtöbb időt töltjük és akikkel a legszorosabb a kapcsolatunk.  

Csak akkor tudunk mással intim kapcsolatba kerülni, ha önmagunkkal rendben vagyunk a fentebb felsorolt öt elem tekintetében. Nyilván a másokkal való intim kapcsolatunk azon is múlik, hogy a másik fél hogy viszonyul önmagához. Megváltoztatni nem tudunk senkit, de változásra inspirálni igen. Inspirálni tudunk beszélgetésen keresztül, de még hatékonyabban a saját jóllétünkkel.  

Ha szeretnél jól lenni, de egyedül nem megy, segítségedre lehet az intimitás és párkapcsolati coaching, melyről bővebb tájékoztatást itt találsz: Párkapcsolati és intimitás coaching | Balance in You (balance-in-you.hu)

 

 

Amikor a hóhért akasztják…

Párkapcsolati coach „éles” helyzetben

Az élet néha produkál érdekes dolgokat. Ma egyszercsak kaptam egy üzenetet messengeren, hogy nem árt, ha tudom, mit csinál a párom. A részletekbe nem szeretnék most érthető okokból belemenni. 

Az első reakcióm az volt, hogy sokkot kaptam. Derült égből villámcsapásként ért a dolog. Felhívtam a kedvesem, aki kérdésemre, miszerint mond-e neki valamit az üzenetküldő neve, furcsaságokat kezdett el hadoválni, amiből egy kukkot nem értettem, helyesebben annyit, hogy ego, meg hogy megbeszéljük. Mivel sok óra volt még hátra az előttünk álló beszélgetésig, nem bírtam tétlenül ülni. Megkértem az üzenetküldőt, hogy ha nem túl kellemetlen, mesélje el, pontosan mi is történt. Ekkor állt be nálam informatikai nyelven szólva, a “kék halál”. Értetlenül álltam a történtek előtt és csak azt kérdeztem magamtól, hogy “ennek teljesen elmentek otthonról”? Na én olyan vagyok, aki ezt a kérdést nem sokáig tartja magában, így telefont ragadtam és ezer decibellel feltettem neki is. Aztán az asszertív kommunikáció minden elemét nélkülözve elmondtam a véleményemet a sztoriról, ellentmondásnak nem nagyon engedve teret. Nyomtam a tutit vagy 10 percig egy levegővel és iszonyat hangerővel, aztán egyszer csak csend lett belül. 

 

A nagy kérdés

Felderengett bennem a múlt, és feltettem magamnak a kérdést, hogy én hogyan járulhattam hozzá ahhoz, hogy itt és most ezzel a helyzettel kell szembenéznem. A szellemi utat járva vizsgáltam elvetett karma csíráimat, amik gyümölcse most épp nem tölt el határtalan lelkesedéssel. És akkor feltettem magamnak a kérdést: vajon mivel pipálom ki ezt a leckét úgy, hogy az a fejlődésemet szolgálja?  

  1.  Ha arra fókuszálok, hogy átvertek, becsaptak, megbántottak, fájdalmat okoztak, és megtorlom szakítással, büntetéssel, bosszúval, bármivel, ami a másiknak rossz.
  2. Ha felismerem a saját részemet, a saját felelősségemet, az általam generált okokat és felismerem azt is, hogy mit a legnehezebb most számomra megtenni, mert az az igazi feladat. Megbocsájtani. A saját fejlődésem és a kapcsolatunk miatt is.

Aztán eszembe jutott egy csomó olyan kérdés is, amiket az üléseken szoktam feltenni annak, aki velem szemben ül: Minek nagyobb a súlya? A hibának, vagy azoknak az értékeknek, amik egyébként jelen vannak a párkapcsolatunkban. Mire tudok fókuszálni, hogy túl tudjak lépni ezen a történeten? Mert ez csak egy történet a sok-sok történetünkből.  

Döntöttem, de három dolgot kértem, ami segít megbocsájtani. (Az egyik egy süti, és úgy tűnt nekem, hogy a másik kettőre sem volt nehéz igent mondania.)  

Szívem mélyéről döntöttem a megbocsájtás mellett, és jól érzem magam.  

Tanulságok:  

  • Ha sérelem ér minket valaki részéről, akit szeretünk, sokszor a sértettségtől eszünkbe sem jut végiggondolni a felelősségünket a történetben. Pedig ez elkerülhetetlen ahhoz, hogy jó döntést hozzunk.  
  • Általában nem tesszük fel azt a kérdést a másiknak, hogy miért? Pedig fontos, hogy tudjuk, hogy jutott el idáig, mik zajlottak benne, amiért azt tette, amit. 
  • A fájdalom olykor felborítja a mérleget. Olyan erővel tarol le mindent, hogy mást nem is vagyunk hajlandóak látni. Ebben az állapotban hozhatunk rossz döntést. 
  • Ilyen helyzetben megmérettetik a kapcsolatban a szeretet ereje. Mind hibázunk. Én is, te is, ő is. A hibákon csak a megbocsájtás erejével lehet túllépni. Megbocsájtani csak szeretettel lehet.  

Nagyon fontos számomra a hitelesség. Hogy időnként eláruljak olyan részleteket az életemből, amik bepillantást adnak abba, hogy nekem is vannak nehézségeim. Néha nekem is össze kell szorítanom a fogam, hogy végigcsináljam azokat a lépéseket, amiken az üléseken végigmegyünk. De működik. Paláverezhettem volna a történteken hetekig, tölthettük volna a Szentestét és az ünnepeket ennek az egésznek az árnyékában, de mást választottam. Mert a szívem azt súgta, ez a helyes. 

Benkő Andrea