Észrevetted, hogy amikor pipa leszel a párodra, egyszerűen fel sem tudod idézni azt a pillanatot, amikor szereted?

Ez azért van, mert a helyzet, ami a dühöt kiváltotta, visszaránt egy sokkal – az egyszerűség kedvéért most hívjuk így – primitívebb tudatállapotba. Az irányítást ilyenkor átveszi a „hüllőagynak” becézett agytörzs, ami az „üss vagy fuss” zsigeri reakcióit adja. Ez a funkció a túlélést szolgálja, ami hasznos például, ha megtámad egy tigris. Nyilván egy ilyen helyzetben csak „én” és „ő”- ről lehet szó, hiszen amikor a vadonban szembe találjuk magunkat egy bundás nagyragadozóval, nem pont az fog először eszünkbe jutni, hogy de jó volna hozzábújni mert olyan pihe-puha a szőre…

Nyilván, egy párkapcsolatban (és most nem az alapvetően biztonságot is veszélyeztető bántalmazó kapcsolatról beszélek, hanem egy „átlagos” párkapcsolatról, ha lehet ilyet mondani…), nem áll fenn egy tigristámadáshoz hasonló, közvetlen életveszélyt jelentő esemény. Mégis képes kiváltani az agytörzs zsigeri reakcióját, az „üss vagy fuss”-t. Ebben az esetben persze nem fizikai, sokkal inkább verbális reakciókról beszélek, ami támadásban, vagy elkerülésben/kifarolásban nyilvánul meg.

Miért van ez?

Ebben a helyzetben sokszor mondja a környezet azt, hogy „túlreagáljuk”, és ez bizony így is van. Ez persze nem menti fel a másik felet a felelősség alól, mert biztos, hogy van valóságalapja a történetnek. A dolgot árnyalhatja az, hogy objektív igazság a párkapcsolati viták során ritkán létezik, mert a helyzet sosem fekete vagy fehér, hanem ennél sokkal bonyolultabb. Igaza lehet mindkét félnek úgy, hogy közben egyiknek sincs igaza. Úgy szép az élet, ha bonyolult, nem? És ahol az érzelmek „bekavarnak”, ott bizony bonyolult lesz, mert itt aztán nincs egyszer egy, meg fa ék….

De kanyarodjunk vissza a kiinduló kérdéshez, hogy miért is van ez? A helyzet az, hogy egy extrém dühöt kiváltó helyzet általában rányom egy úgynevezett „emocionális trigger pontra”. Az emocionális trigger pont egy olyan tudattalan, érzelmileg fel nem dolgozott helyzet, vagy helyzetek sorozata, ami egyfajta zsigeri védekező reakciót, Terence Real nagyon találó szóhasználatával élve, „alkalmazkodó gyermek”-et fejlesztett ki bennünk. Nagyon jó a szóhasználat egyrészt azért, mert a forrása a gyermekkorban keresendő, másrészt azért, mert gyermeki, vagy még inkább gyermeteg reakcióról beszélünk.

Vegyünk két példát:

1. Ha egy gyermeknek durván büntető szülei voltak, akik még a veréstől sem riadtak vissza, a gyerek védekezésből elkezdi másokra kenni a dolgokat, amiket ő követett el. Minél inkább sikerrel jár ezzel, annál kevésbé fogja felnőttként vállalni a tetteiért a felelősséget. Megúszásra fog játszani. Egyrészt azért, mert az aktuális helyzet aktivizálja a hibázásra adott szülői válasz miatti félelmet, másrészt behívja a reakciót, ami a túlélését szolgálja: a felelősség másra hárítását.

2. A másik példában a cikk címéhez hűen, nézzük a dühöt. Gyerekkorában a gyermek nem kapott elég figyelmet a szüleitől. Ez alól kivétel volt a hangos és látványos hiszti, ami miatt vagy leszidták, vagy célt ért (ez esetben a végkimenetel azért mindegy, mert az igazi, első számú szükséglet maga a figyelem, és ha szidják is, figyelnek rá). Ebből a gyermekből felnőttként válhat olyan ember, aki hangos hisztivel fog reagálni arra, ha azt tapasztalja, hogy valaki nem figyel rá azonnal. Egyrészt bekapcsolja a „rám senki sem figyel” gyermeki hiányérzet fájdalmát, másrészt aktivizálja a rá adott reakciót, a hisztit, akkor is, ha épp csak egy pici türelemre lenne szüksége ahhoz, hogy a másik rá figyeljen.

Amíg a (fenti két példánál maradva) bántalmazó, vagy az elhanyagoló szülői mentalitásból adódó gyermeki sérüléseket nem tudatosítja, dolgozza meg és nem integrálja az ember, ezek maradnak – az első esetben a hibázásra, második esetben pedig a figyelem meg nem szerzésére – adott azonnali, zsigeri reakciói.

A feloldás az első esetben a sérült gyermeki rész terápiás gyógyítása, a hibázás validként való elismerése, a felelősségvállalás megtanulása, a jóvátétel lehetőségének beemelése, és annak az alternatívának az elfogadása is, hogy a külvilág nem az elvárások szerinti optimális reakciókkal fog válaszolni, a felelősségvállalás-bocsánatkérés-jóvátétel hármasára.

A második esetben is a sérült gyermeki rész terápiás gyógyítása az első lépés, ezt követi az önmagára figyelés és az érzelmi öngondoskodás képességének elsajátítása, az empatikus készségek fejlesztése, a szükségletek erőszakmentes kifejezése, és a türelem erényének gyakorlása.

Mindkét esetben megfigyelhető, hogy trauma áll a háttérben. Míg az első esetben konkrét bántalmazás, úgy a második esetben egy szükséglet kielégítésének megvonása a kiinduló pont. Mindkét eset traumája okozhat „érzelmi trigger pontot”, amit ha telibe talál egy sokkal kisebb fajsúlyú esemény, az extrém reakciót, elsöprő dühöt válthat ki, mert az egész trauma csomagot aktiválja. Az aktiválás pillanatában a „mi” rögtön szétesik „én”-re és „ő”-re, egymás ellen kezdünk el harcolni, és azért, hogy kinek van igaza. Hol van ilyenkor a kapcsolat? Valahol egy távoli galaxisban, még az is lehet, hogy a Naprendszeren túl…

Épp ezért nagyon fontos az önismeret. Hogy rálássunk arra, hol működünk „alkalmazkodó gyermek”-ként. Felnőttként arra vágyunk, hogy felelős, egészséges kapcsolatokat ápoló, értékes emberek legyünk, nem kamus, hisztiző, dacos gyerekek, vagy tévednék?

A változás kulcsa bennünk van. Konfliktusok mindig voltak, vannak és lesznek, azokat pedig két felnőtt, egészséges önreflexióval rendelkező, változtatni képes és hajlandó, empatikus ember tudja a leghatékonyabban megoldani.

Manapság az az ember ritkább, akit semmilyen formában nem érint a hűtlenség kérdése. Csalt, csalták, vagy szerető volt. Vagy épp ez a jelenidő.

A „megcsalás” három alapfogalma, ami a témáról való beszélgetés elején nagy valószínűséggel elhangzik, a hűtlenség, az árulás és a hazugság. Vesézzük hát ki ezt a hármat most, és nézzük meg, mennyire egyértelműek (vagy épp pont nem azok) ezek a fogalmak.

Mi a hűtlenség?

A két fél között lévő párkapcsolati szövetség elárulása. Amikor az egyik fél már nem hű ahhoz a feltételrendszerhez, amiben megállapodtak, mikor a kapcsolatukat „hosszútávú együttműködéssé” emelték. Ebben az értelmezésben tehát, a hűtlenség és az árulás fogalma összeolvad egymással.

Mikor árulja el az egyik fél a másikat? Amikor a közösen lefektetett szabályokat áthágja. Tehát, feltételezi a kijelentés, hogy a szabályok egyértelműen és konszenzuális módon, két igennel le lettek fektetve. Az már mindenkinek egyéni felelőssége, hogy milyen lelki nyugalommal mondta ki azt a bizonyos igent. Volt-e megalkuvás benne a részéről? Ha egy konszenzus valaki számára túl nagy lemondással jár, az előbb-utóbb belső, később pedig külső feszültséget is eredményezhet.

Az alapkérdés az, hogyan építi fel két ember a szövetségét. Mennyire van tisztában a saját vágyaival, szükségleteivel, határaival, és ezeket mennyire tudja képviselni? Van-e egyáltalán egy olyan tudatos építkezés az összecsiszolódás folyamatában, amikor erről nyíltan beszél két ember, és az „együtt” elvárásához való ragaszkodás nélkül, egy „nézzük meg, hogy összeillünk-e” perspektívából, őszintén beszélgetnek arról, hogy ki hogyan áll a hűség témaköréhez.

Azért is nagyon fontos erről beszélni, mert (főleg a digitális világ térnyerésével) a hűtlenségbe tartozó „akciók” köre óriásira bővült. Míg az egyik véglet az, hogy már más nő/pasi tartalmainak lájkolása is kiveri a biztosítékot, addig a másik tábor kinyitja a kapcsolatot anélkül, hogy az egymás iránti elköteleződést megkérdőjeleznék.

Míg egy adás-vételi szerződés feltételeit több oldalon keresztül részletezik az emberek, egy párkapcsolat tekintetében inkább jellemző a szövetség szabályainak elnagyolása. Van talán van egy olyan hamis érzet is a dolog mögött, hogy a „másik úgyis tudja, mert ez a természetes”. De nem. Sokfélék vagyunk, sokféle családi és szociális háttérrel, amik más-más értékrendet eredményeznek. Erről beszélni kell, különben kellemetlen meglepetésekkel számolhatunk!

És nem elég csupán beszélni. Őszintén kell beszélni. Ez könnyűnek hangzik, de egyáltalán nem biztos, hogy az. Gondolj csak bele! Hányszor motivált az, hogy vajon a másik mit akar hallani, jobban annál, mint amit szíved szerint mondanál? Csak őszintén! És ha már itt tartunk…

Mi a hazugság?

Az egyik olvasatban az, ami eléggé fekete-fehér, hogy valótlanságot állít valaki. Letagadja, amit tett (vagy gondolt/gondol). Mást mond, mint amit csinál. Kicsit máshogy: épít a szavaival egy alternatív valóságot, egy olyat, ami a másiknak tetszik. Ez rengeteg energiát emészt fel. Egyrészről azért, mert meséket kell gyártani, és ahhoz tartania kell majd magát, másrészt mindent meg kell tenni azért, hogy a titok titok maradjon, és mindezt következetesen, ellentmondások nélkül. És akkor ott van a jó öreg lelkiismeretfurdalás. Ami ellen az énvédelem rögtön bekapcsolja racionalizáló mechanizmusát, amivel igazolja a tetteket és próbálja lehalkítani a lelkiismeret hangjait. És ez a meccs folyamatosan fut egyfajta háttérszoftverként. Őszintén. Megéri?

A hazugság másik olvasata, és ez már árnyaltabb, az, ha eltitkol valaki valamit, ami befolyásolná a partnere döntését. Ebben az esetben megfosztja a szabad akaratától azzal, hogy eltitkolja azokat az információkat, amik miatt a másik esetleg változtatna egy őt, vagy a kapcsolatot érintő korábbi döntésén. Sokszor ez utóbbit azzal a címszóval teszi valaki, hogy „nem akarom bántani a másikat”. De valóban erről lenne szó? Vagy inkább arról, hogy nem akar szembenézni a tettei következményeivel, ergo, nem vállalja a felelősséget. Ebben az esetben a lelkiismeret fel fog ébredni, és jónéhány kellemetlen, hosszú távon pedig kifejezetten fájdalmas percet fog okozni, mert neki ez a feladata, és teszi a dolgát. Hogy mi ennek a következménye? Csak olvasd vissza az előző bekezdést.

A hűtlenségnek speciális lélektana van, ami nagyon kevesek számára ismert. Sokszor hangzik el az, hogy a kapcsolat hiányainak mutat tükröt. Ám ez csak a felszín, annak is a legteteje. Az való igaz, hogy a kifelé kandikáló fél egyfajta hiányállapotban van, de az, hogy ezzel az űrrel mit tesz, személyiségétől, megküzdési stratégiájától és tudatosságától/önismeretétől függ. Az, ahogy ez a másik felet érinti, szintén nagyon sok mindenen múlik. Kezdve az önértékeléstől, a társadalmi konvenciókon át, az adott kultúra gender ideológiájáig, számos tényező befolyásolja.

Ha egy kapcsolatban megtörténik, az mindkét felet külön-külön, és a kapcsolatot is traumatizálja. Sokféle kimenetele lehet, és – a gyászfolyamathoz hasonlóan – ebben az esetben is sokat segít egy szakember felkeresése akár együtt, akár egyénileg.

Volt egy hűtőmágnesem, az volt ráírva: 

 “A szerelem nem abból áll, hogy bámulunk egymásra, hanem, hogy együtt, egy irányba nézünk”. 

Nagyon sok mindent elmond ez a néhány szó arról, hogy milyen értékek képesek összekovácsolni két embert úgy, hogy kapcsolatuk erős szövetséggé váljon. 

Egyéni és közös célok, jövőkép 

Mindkét embernek kell, hogy legyenek saját céljai és képe egy vágyott jövőről. Ez nagyon sokat elárul valaki személyiségéről. Tükrözi az értékrendjét, az életritmusát és azokat a pontokat, ahol csatlakozni tudunk egymáshoz, vagy épp ellenkezőleg, ahol olyan eltérések vannak, amik aláássák egy tartós kapcsolat lehetőségét. Egy bizonytalan világban, amilyet most élünk, nagyon fontos, hogy ez a cél és jövőkép meglegyen, mert segít tartani a fókuszt akkor is, ha nehézségek adódnak. Kiemelkedő jelentősége van annak, hogy megismerjük egymás értékrendjét, mert ezek az értékek fogják képezni a párkapcsolati szövetség alapját, és ha radikális eltérés van két ember világról alkotott elképzelése között, az alapjaiban kérdőjelezi meg, hogy hosszútávon kiállja-e a kapcsolat az idő próbáját. 

“Látlak és elfogadlak” 

Sokan esnek abba a hibába, hogy párválasztásnál nem a másik valós személyiségét nézik, hanem próbálják beleerőszakolni egy idealizált képbe. Ha észre is veszik, hogy itt-ott kilóg a lóláb, abba a hitbe ringatják magukat, hogy majd értük megváltozik a másik. Persze, mindenki változik, de azt elsősorban saját maga miatt teszi, nem valaki más kedvéért. Akkor is meg kell látni az igazat, ha nincs ínyünkre. Őszintén fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy el tudjuk-e fogadni a másikat gyengeségei ellenére is. Nagyon fontos ezt megtenni, mert az áthidalhatatlan különbségek az idő múlásával egyre nagyon reflektorfénybe kerülnek, mert a szerelem múlandó, a különbség viszont marad. 

“Folyamatos kapcsolattartás” 

Fent kell tartani az érdeklődést. Ne csak a kapcsolat elején legyünk kíváncsiak egymásra. Ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, mivel régóta kapcsolatban vagyunk, úgy ismerjük a másikat, mint a tenyerünket. Ez egyrészt azért nem igaz, mert egy párkapcsolatban is felveszünk bizonyos szerepeket. Ezek a szerepek annak tükrében formálódnak, hogy hogyan alakul a két fél személyisége és maga a kapcsolat. Másrészt azért sem igaz, mert – ahogy az előző pontban írtam – mindenki változik. Ha egy idejétmúlt képet őrzünk magunkban a társunkról és ahhoz ragaszkodunk, ahelyett, hogy figyelnénk rá, kellemetlen meglepetésekben lehet részünk. 

Felelősségvállalás a kapcsolatért 

Egy kapcsolatot ugyanúgy kell gondozni, mint egy kertet. Ha öntözzük, gyomláljuk, tápanyagokkal látjuk el, gyönyörű virágokat, ízletes zöldségeket, gyümölcsöket hoz számunkra. Ha elhanyagoljuk, akkor olyan növények is megjelenhetnek benne, amiket nem szívesen látunk, végső esetben pedig az enyészeté lehet. Az is előfordulhat, hogy egy másik kertész meglátja a benne rejlő lehetőségeket és gondozásba veszi, hiszen ránézésre gazdátlan, nem tükrözi a gondoskodást. A párkapcsolatot mindketten gondozzuk. Fontos, hogy azt a női és a férfi energia egyformán táplálja, mert csak így lesz benne egyensúly és harmónia. 

Egymásért harcolni, nem egymás ellen 

Nincs olyan kapcsolat, amiben időnként ne ütné fel a fejét konfliktus helyzet. Nem szabad azonban ilyenkor szem elől téveszteni, hogy egymásért vagyunk, nem egymás ellen, hisz ez a szövetségünk lényege. Jó, ha elsajátítunk konstruktív konfliktuskezelési technikákat, aminek középpontjában a megoldás van, nem pedig egymás legyőzése. Az ideális megoldás az, ha nyertes-nyertes eredmény születik, ám ez nem mindig kivitelezhető. Van, hogy egy konfliktus megoldása lemondással jár egyik, vagy mindkét fél részéről, de ilyenkor fontos, hogy a lemondásra úgy tudjunk tekinteni, mint a személyiségfejlődésünk lehetőségére.  

Közös “teherviselés” 

Nem azt a világot éljük, ahol egyértelműen lefektethető, hogy mi a férfi és mi a nő feladata a kapcsolatban. Ebből a szempontból az egyéni megoldások kora virágzik. Épp ezért, elkerülhetetlen, hogy ezekről őszintén beszélgessünk, és úgy osszuk fel egymást közt a feladatokat, hogy abból mindenki közel egyformán vegye ki a részét. Az is fontos, hogy ismerjük el egymás hozzájárulását, mondjunk köszönetet a befektetett energiájáért, ne vegyünk mindent természetesnek, meg készpénznek. A hála kifejezése jó érzéssel tölti el azt, aki adja és azt is, aki kapja. 

Úgy szeressünk, ahogy az a másiknak is jól esik 

A szeretetnyelveink sokszor eltérőek. Van, akit az apró ajándékok, van, akit a közös programok, van, akit a dicséret mást pedig az érintések tesznek boldoggá. Meg kell ismernünk egymás szeretetnyelvét, hogy úgy tudjuk kifejezni az érzéseinket, hogy azt a másik értse, érezze. Mert hiába veszek neki egy tábla csokit, ha ő arra vágyik, hogy megsimogassam, nem tudok igazi örömöt szerezni neki, ha nem az ő nyelvét használom. 

Talán e felsorolás nem teljes körű, és sorrendiséget sem tükröz. Tükrözi viszont a kölcsönös szeretetet, ami nélkül mindez kivitelezhetetlen, és egy kapcsolat működtetéséhez nélkülözhetetlen. Az egymás iránti szeretet az, ami erőt ad, hogy bizonyos helyzetekben a Társunkat önmagunk elé helyezzük, mert az Ő öröme fog boldogságot okozni nekünk is.  

A napokban érkezett hozzám ez a kérdés, aminek nagyon örültem. Örültem, mert a kérdés írója nem ért egyet azzal, hogy nagyon könnyen bárkire rásütik a “nárcisztikus” bélyeget.  

Nézzük a diagnózist 

Röviden és tömören, nárcisztikus személyiségzavarban az szenved, akit szakember (pszichológus, pszichiáter) akként diagnosztizál. A diagnózis kritériumait a Pszichés rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM-5) határozza meg. 

Sokszor azonban a szakemberek is nehéz helyzetben vannak, mert nagyon árnyaltan tudnak megjelenni a diagnózis felállításához szükséges jellemvonások. A nárcisztikus személyiségzavar azon pszichés zavarok közé tartozik, amik a környezetet terhelik jobban, nem az egyént, magát. 

Én annál, hogy kire jelenthető ki egyértelműen az, hogy nárcisztikus személyiségzavarban szenved, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy segítsek a zavar megértésében. 

Hogy működnek a személyiségzavarok? 

A személyiségzavarok összes jegyével együtt születünk. Ezeket a jegyeket másnéven énvédelmi mechanizmusoknak hívjuk. Nevüknek megfelelően azt a célt szolgálják, hogy megvédjenek minket azoktól a fájdalmaktól, amik túlzott pszichés megterhelést jelentenének számunkra. Nincs is gond velük, ha egyensúlyban vannak, és megfelelően működnek. A gondot itt az jelenti, hogy egy traumatikus eseményre az énvédelmünk túlzásba esik. Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mint az allergiás megbetegedéseket, mert olyankor az immunrendszerünk reagálja túl a környezetünkből érkező hatást. Minél kisebb gyermeket ér pszichés trauma, annál inkább valószínű, hogy a személyiség súlyosan torzulni fog, ha nem kerül idejében felfedezésre és korrekcióra a probléma.

Az, hogy milyen típusú személyiségzavar alakul ki egy trauma hatására, azon múlik, hogy mely énvédelmi mechanizmusok mennek át túlműködésbe. 

A nárcisztikus működésről annyit feltétlenül érdemes tudni, hogy a hátterében rendkívül alacsony önértékelés áll. Ez ellen védekezik úgy a személyiség, hogy nagyszerűnek próbálja magát láttatni. Ezt ráadásul – többek között – úgy próbálja elérni, hogy a környezetében élőket értékteleníti el. Mivel számára ez a “túlélést” szolgálja, szinte a zsenialitás szintjére tudja fejleszteni ezt a képességet. És ez jelenti a legnagyobb terhet, egyben veszélyt is a környezet számára. Ennek az “elértéktelenítésnek” van egy speciális dinamikája, az “egyik kezével üt, a másikkal simogat”. Viselkedésében különböző ritmusban váltakozik a másik fél elértéktelenítése és méltatása, amitől utóbbi teljesen összezavarodik. Ez hosszú távon az elszenvedő fél hormon- és idegrendszerére is káros hatással lesz. 

Hogy segítjük egymás “őrültségét”? 

Egy kapcsolat esetében nem külön-külön kell vizsgálni a személyiségeket, hanem a kapcsolatdinamikát kell feltérképezni. Mivel általánosságban kijelenthetjük, hogy nincs traumamentes gyermekkor, könnyen előfordulhat, hogy bántalmazó attitűdű emberrel hoz össze a véletlen. Azonban egy ilyen találkozásból abban az esetben lesz tartós kapcsolat, ha megvalósul egyfajta “program kompatibilitás”. Ez a program kompatibilitás az áldozat-bántalmazó minták találkozását jelenti. A bántalmazó személyiségben megjelenik egy megmentő álarc is (a másik kéz, ami simogat), hogy elérje a társában végső soron azt az érzetet, hogy nélküle “életképtelen”. A legsúlyosabb esetben ezek a kapcsolatok nem csak szóbeli, hanem fizikai bántalmazást is rejtenek. Ez a dinamika alakítja ki az úgynevezett “trauma-kötést”.  

Aki olyan méltatlan kapcsolatban ragad, amiben egyre értéktelenebbnek érzi magát, fontos, hogy minél előbb szakember segítségét kérje. Érdemes ezt azért is megtenni, mert egy objektív, külső, hozzáértő személyiség segít alaposan feltérképezni a helyzetet, és tisztázni a zavart, ami az érzelmi, gondolati világunkban keletkezett. Azért is fontos a külső segítség, mert enélkül sokkal nehezebb akkora lelkierőt gyűjteni, amivel ki tud szállni valaki egy ilyen kapcsolatból. Fizikai bántalmazás esetén feltétlenül kérni kell az illetékes hatóság, esetleg segélyszervezet beavatkozását, akik segíteni tudnak a kilépésben, a távolságtartásban és az újrakezdésben.  

AZONBAN! – A dinamika leckéje 

Fontos megjegyezni, hogy rengeteg esetben a helyzet nem fekete-fehér, azaz nem egyértelmű, hogy valaki bántalmazó vagy áldozat egy kapcsolatban. Képesek vagyunk helyzettől függően működtetni az áldozat-bántalmazó-megmentő mintákat, amik egyedi kapcsolatdinamikákat eredményeznek. A lényeg az, hogy felismerjük, hogy egy kapcsolat összességében pozitív, vagy negatív érzetet kelt bennünk hosszú távon. A hónapok óta “deficites” párkapcsolati működés nagyon megterheli a lelket, és elszívja az energiát, ami az összese életterületre hatással van. Ebben az esetben érdemes legalább egy konzultációra elmenni egy szakemberhez, aki segít kitisztázni a helyzetet, és a tisztább helyzet tükrében segít vázolni egy pozitív jövőképet. Ez minden esetben annak a feladata, aki tartósan rosszul érzi magát egy kapcsolatban.  

Egy valóban nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő partner esetében ez azért is fontos, mert nála általában sérült az önreflexiós képesség. Ez azt jelenti, hogy nem pusztán arról van szó, hogy nem akarja, hanem nem is tudja belátni a saját hibáját. Az egész énvédelme arra épül, hogy saját magát nagyszerűnek, tévedhetetlennek állítsa be. Így, ha belátná a hibáját, esetleges személyiségzavarát, a túlélését szolgáló védelmi rendszere törne porrá.  

Nem célravezető azonban a másikat stigmázni, diagnosztizálni, megbélyegezni, elítélni, mert az semmilyen eredményre nem vezet. Mindenki a saját életéért felelős elsősorban, ez a legfontosabb, amit tudni kell. Amikor bélyegzünk és hárítunk, akkor pont ez alól a felelősség alól bújunk ki az áldozat szerepe mögé rejtőzve. Ritka az az eset, hogy a dolgok egyik napról a másikra fajulnak el. Legtöbbször ez egy hosszabb folyamat. Sok esetben elkerülhető lenne a drámai végkifejlet, ha jobban jelen lennénk az életünkben, felelősséget vállalnánk érte, és nem csapnánk be magunkat azzal, hogy majd jobb lesz. Magától nem lesz jobb. 

Van, hogy erre a kapcsolat rámegy, de az, aki beleáll a saját felelősségébe, mindenképp nyertesként jön ki a helyzetből. Amikor az egyik fél rálép az önismeret, a gyógyulás, önfejlesztés útjára, a másik fél választhat, hogy vele tart-e ezen az úton. Ha igen, a kapcsolat megmenthető. Ha nem, akkor az úgynevezett “elfejlődés” borítékolt, és a kapcsolatnak nagy valószínűséggel vége lesz. Ebben az esetben azonban ez a “kisebbik rossz”, ami átmeneti, mert aki a fejlődés útjára lép MINDEKÉPP GAZDAGODNI FOG, MÉGPEDIG A SAJÁT ÉRTÉKEIVEL! 

Mi történik valójában ilyenkor? 

Elég gyakran előforduló párkapcsolati dinamika az, amikor az egyik fél kisebb vagy nagyobb mértékben meg szeretné szabni a párjának, hogy mit és hogyan csináljon. Fontos, hogy itt nem arról beszélek, amikor a felek egyenrangú partnerként együtt fektetnek le bizonyos szabályokat. Az említett esetben az egyik fél megpróbálja párja felett átvenni a kontrollt és a hatalmat. Jó esetben a másik fél nem magatehetetlen, hanem egy önmagáért kiállni képes és hajlandó, szabad akarattal rendelkező ember. Elmondja, hogy ez így neki nem oké, ettől ő rosszul érezné/érzi magát. Esetleg meg is kérdezi, hogy mégis milyen alapon érzi azt a kontrollálni vágyó fél, hogy neki ehhez joga van. Valljuk be, ez részéről teljesen jogos kérdés. Ámde a kontrollálni vágyó fél ezt nem így látja. Nagy valószínűséggel zavart és dühös lesz, mert úgy érzi, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás. Egyre feszültebben hallgatja az általa “támadásnak” titulált észrevételt, valahogy így: 

(Van egy nagyon régi pólóm, az a felirat van rajta, hogy:) “Értem én, csak lesz@rom”.  

Valami ilyesmi jellemzi azt a fajta hallgatást, amit az irányítani vágyó fél tanúsít. Az is gyakori, hogy a figyelme azt a pontot fürkészi, amire alapozva elmondhatja, hogy miért hibás a másik gondolkodása. De mindenképp hiányzik belőle az értő figyelem, és az empátia. 

Mi ennek az oka? 

Az, hogy fél valamitől. A kontrollja és a hatalomvágya mögött nagy valószínűséggel a másik elvesztésétől és a saját gyengeségétől való félelem munkál. Fél attól, hogy ő nem elég erős, nem elég jó, nem tud létezni egyedül. Fél, hogyha nem kényszeríti ki a szeretetet, akkor nem fogja megkapni, mert ő nem szerethető. Ha nem tudja legyőzni a félelmét, és nem tud változtatni a viselkedésén, azzal súlyos károkat okoz a másiknak és önmagának is.  

A másik fél erre habitusának, személyiségének megfelelően reagál. Attól függően, hogy mennyire munkál benne a megfelelés, a kötődés, az elköteleződés, estleg a ragaszkodás, tűri, belemegy a játszmába, viseli a kontrollt, amíg a helyzet nem válik számára (szoktam mondani) elég sz@rrá. Az “elég sz@r” az a helyzet, aminek a fájdalmából már képes az ember akkora erőt meríteni, hogy felszívja magát, és kilép a számára méltatlan helyzetből.  

A “csavar” a történetben, hogy a kontrolt gyakorolni próbáló, vagy gyakorló fél a viselkedésével pont azt fogja elérni, hogy a másik előbb vagy utóbb elhagyja. Sokszor ilyenkor azt gondolja, hogy “Na ugye, hogy nekem volt igazam!!!” Mert mindenki láthatja, hogy a félelme indokolt volt, sőt be is igazolódott, mert az a másik elhagyta.  

Ha továbbra sem száll szembe démonjaival, amik a félelmét táplálják és a viselkedését meghatározzák, újra és újra szembesülni fog ezzel a helyzettel.  

Mi ennek a történetnek a tanulsága kontrolláló fél szempontjából? 

Az, hogy nem a másik felet kell “beszabályozni” annak érdekében, hogy elkerülje a számára félelmetes és fájdalmas helyzeteket, mert az nem fog sikerülni, legfeljebb ideig-óráig, és mindkét ember életét megkeseríti. Le kell győznie a démonjait, meg kell szabadulnia a félelmeitől, bíznia kell magában, hogy szabaddá váljon, és szabadságot tudjon adni a másiknak is…  

Mit tehet az, akit kontrollálni próbálnak? 

Egy ilyen kapcsolatnak az én tapasztalatom alapján csak akkor van értelme, ha a kontrolláló fél önismereti munkába kezd, és megszabadul azoktól a félelmektől és mintázatoktól, amik miatt csak akkor érzi magát biztonságban, ha irányítást, hatalmat gyakorol a másik fél felett. Hatalmat csak olyan mértékben szerezhet, amennyiben a másik fél ad neki.  

Ez egy durva játszma, aminek áldozatává válhat végül a kapcsolat. Mégpedig azért, mert kevés olyan ember van, aki, ha valaki kontrollálni, esetleg ennek érdekében elértékteleníteni is megpróbálja, ne helyezkedne védekező álláspontba. Ilyenkor a felek ellenfelekké válnak, ami nyilvánvalóan pusztítóan hat a kapcsolatra. Emiatt a nyomás miatt a kontrollt elszenvedő fél előbb-utóbb kimenekül a kapcsolatból, mert egyszerűen nem marad más lehetősége. 

Összegezve 

A félelem által vezérelt hatalomvágy oltárán a végső áldozat pont a féltett kapcsolat lesz, mert a hatalomvágy és a félelem harsány, hangos, erőszakos. A szeretet szelíd és csendes. A hangját elnyomja a hatalomért vívott harc csatazaja.  

Utózönge 

Talán ebben az egészben a múlandóságtól való félelem bújik meg. A szeretet múlandóságától. Pedig, ha valami örök, az a szeretet. A szeretet nem múlik el, csak átlényegül. Anyagtalanná válik, de ott van, és ott is lesz mindig! 

Egyik kliensemmel… kezdődhetne a történet így is, de nem. Ez a sztori most rólam szól, rólad, róla, bármelyikünkről: 

Érezted-e már, hogy valaminek túl nagy feneket kerítesz? Érezted-e már, hogy a párodat, ha még egy levegőt vesz, a saját kezeddel fogod megfojtani, és ettől már tényleg csak egy hajszál választ el? Vajon mit látsz ilyenkor belőle? Vajon mit látsz ilyenkor magadból? Vajon mi zajlik benned? Vajon mi zajlik köztetek?

DRÁMA! 

Egy fájdalmas játszma. A múlt elfojtott árnyai törnek fel akkora erővel, hogy szinte nem vagyunk képesek őket uralni. Hogy minek látjuk ilyenkor a másikat? Szörnyetegnek. Életünk megnyomorítójának, a legádázabb ellenségünknek. De miért? Mert nem a lelkét látjuk, hanem ott, abban a pillanatban legmélyebb fájdalmunk, legnagyobb félelmünk megtestesítőjét, akire évtizedek elfojtott dühét, haragját, csalódottságát készülünk rázúdítani. Mert átszakadt a gát. Mert már nem bírta tartani a mögé szorított érzelemtenger sodrását.  

A tenger egyszer régen még csak egy patak volt. Egy kisgyerek patakja. Egy kisgyereké, akire nem figyelt a szülője, aki rettegett a sötétben, akit egyedül hagytak, akit nem vigasztaltak meg, ha elesett, aki nem nevethetett hangosan, vagy épp nem sírhatott. Aki nem kérhetett, aki nem bújhatott oda. Akit súlyosan megbüntettek, ha valamit rosszul csinált. Akit megvertek, akit elhagytak. Aki nem volt fontos. Aki nem számított. Aki veszélyben volt. Aki nem volt elég jó, aki nem volt szerethető. Ennek a kisgyereknek az életében eljött az a pont, amikor meggyőzte a világ, ha képviseli önmagát, a szükségleteit, az érzéseit, abból csak a baj van. Fájdalom, sérelem, büntetés, nemszeretés. És akkor elkezdett temetni mindent, ami önmaga. Csak lapátolt és lapátolt. Hátha akkor majd jó lesz, hátha akkor majd szeretni fogják. Elzárta az érzései útját, de ez még nem volt elég. Mert a ki nem mondott érzések feszítették, és ezt nem volt kinek elpanaszolja. Úgy döntött hát, a legjobb lesz, ha nem is érez… és csak lapátolt és lapátolt tovább, megépült így a fal és a gát. A fal és a gát, amit először önmaga és a világ közé húzott fel, aztán végül önmaga és az élete közé. Nem tudta, hogy ezzel a saját lelkétől választja el magát. Mindattól, amitől ő valójában az, aki. Azt sem tudta, hogy amiket eltemetett, attól, hogy már nem érzi őket, nem látja, nem tűntek el. Attól, hogy nem vesz róluk tudomást, még ott vannak és dolgoznak. Mindenáron meg akarják mutatni magukat. Egyre erősebben. Közben rabságban tartják a lelket. És hangosak, állandóan zakatolnak, zúgnak, kattognak, irányítanak, hogy bizonyítsák létezésüket és érvényességüket.  

Ebben a folyamatban a gyermek lassan felnőtté válik. Észre sem veszi. A mélyből jövő, tudattalanba temetett erők, és a szeretet és elfogadás iránti vágyától vezérelve elsajátított viselkedési minták irányítják az életét. Sokszor nem is érti, mit miért csinál. Csak csinálja, mert kell, vagy mert azt mondták.  

Hogy közben mit csinál a lélek? Suttog. Suttogja, hogy ez így nem lesz jó. A lélek finom, gyengéd. Az ő hangját a csendben lehet meghallani. De nincs csend. Dübörög az egó, a személyiségünk felszínes szerkezete, ami önmegvalósításért kiált. És itt a csapda. Ki az az “ön”, akit meg kell valósítani? Az évtizedekig ki nem elégített szükségletek? A külcsíny, ami miatt a társadalom elismerve, vagy épp irigyen, a fogát összeszorítva bólogat, hogy: “ez igen!”? Vajon elhozza-e a boldogságot a számunkra, ha végre kielégítjük a szükségleteinket, és csillivilli világot mutatunk másoknak?  

NEM! 

Nem, mert közben képtelenek vagyunk értékes emberi kapcsolatokat kialakítani, és ápolni. Nem tudunk, mert azt csak lélekkel lehet. Azok a kapcsolatok, amiket tudattalan mintáink táplálnak, konfliktusokkal, játszmákkal, drámákkal terheltek. Sokszor olyanokkal, amiket nem is értünk. Nem értünk, mert nem emlékszünk. Ez vakrepülés. Vakrepülés a semmibe. A tudattalanban működő erők pedig újra és újra bizonyítják valóságukat, létezésüket és hatalmukat. Választják és működtetik a kapcsolatainkat. Zakatolnak és zajonganak, elnyomva ezzel a lélek szavát.  

CSEND! 

Ha csak egy kicsit csendben maradnánk kívül és belül, talán meghallanánk a kedves, suttogó és igaz hangot, valahonnan a szívünk tájéka felől. Ami annyira jó, hogy tényleg rá lehet kattanni. De ez a kattanás nem baj. Ez a kattanás a létező legjobb. Ha ráhangolódunk lelkünk hullámhosszára, megtanulunk az ő szemével látni és az ő nyelvén beszélni. Meglátni a másikban is a lelket. Azt a finomat, azt a gyengédet, akihez jó kapcsolódni. És akkor tudnánk segíteni egymásnak, hogy a sebek begyógyuljanak, hogy az élet könnyedebbé váljon. Akkor cinkosan kacsintanánk, és nevetve mondanánk egymásnak: A LÉLEK VIGYÁZ A LÉLEKRE, ÉS ÜZENI NEKI: NE VEDD TÚL KOMOLYAN! 

Mind a párkapcsolati, mind pedig az intimitás coaching ülések során van egy pont, amikor ez a hármas biztosan előkerül. 

Sokszor beszélünk arról, hogy mennyire fontos pillére a párkapcsolatnak a megfelelő kommunikáció. Azonban ahhoz, hogy megfelelően tudjunk beszélni valamiről, egyáltalán valahogy tudnunk kell arról a valamiről beszélni. Hogy arról a valamiről egyáltalán tudjunk beszélni, hajlandónak kell lennünk magunkban ránézni erre a valamire. 

Elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy szembe nézzünk a sötét oldalunkkal. Hajlandónak kell lennünk először önmagunk előtt felvállalni a tökéletlenségünket, a hibáinkat. Van, hogy ilyenkor már beindul a félelem, hogy ha nem vagyok tökéletes, ha vannak hibáim, akkor sebezhetővé válok, mert azok, akik bántani akarnak, ezeken a pontokon találatokat vihetnek be, amik fájnak. Fájni meg nagyon nem szeretünk. 

Mi is akkor ennek az ellenszere? Hát az, hogy el kell fogadnunk, hogy senki sem tökéletes. Én sem, de az sem, aki ezt a fejemre olvassa. Ez már megnyugtató, nem? El kell tudni fogadni a hibáinkat. Amikor hibázunk, gyakran végigmegyünk a szégyen-bűntudat-felelősségvállalás-bocsánatkérés-jóvátétel folyamatán. Jó esetben ezen az egészen. Hibázni ér. Lelkiismeretünk áldásos működése okán szembesülünk a szégyen és a bűntudat érzésével. A bajt az okozza, ha itt vége a folyamatnak. Ha elmaszatoljuk a felelősségvállalást önmagunk és/vagy mások előtt.  Ha nem állunk ki és vállaljuk fel, hogy igen, elrontottam. Ha nem kérünk bocsánatot és nem teszünk kísérletet a jóvátételre. 

Ha végigmegyünk ezen a folyamaton, a lelkiismeretünk megnyugszik, és a leckét nagy valószínűséggel megtanuljuk. Minél többször megyünk végig egy-egy ilyen folyamaton, annál inkább békébe kerülünk tökéletlenségünkkel. Természetesként fogjuk fel a hibáinkat, és már nem várjuk el magunktól (hiába) a tökéletességet. Ha rendben vagyunk önmagunkkal, már kevésbé leszünk sebezhetőek, de nem azért, mert nem lesznek kritikusaink, hanem azért, mert nyugodt lesz a lelkiismeretünk. Tehát a nyugodt lelkiismeret ellenállóvá tesz minket a sebezhetőségünk vonatkozásában. A nyugodt lelkiismerethez felelősségvállalás kell, a felelősségvállaláshoz pedig bátorság. A bátorság, mint tudjuk nem azt jelenti, hogy nem félünk, hanem azt, hogy szembenézünk a félelmünkkel. A tapasztalatom az, hogy egy helyzet kívülről sokkal félelmetesebb, mint benne lenni. Így, ha veszünk egy nagy levegőt és belevágunk, a legnehezebb lépésen már túl vagyunk. (Ha gondolod, most húnyd be a szemed, és idézz fel egy helyzetet, amitől nagyon féltél, de aztán belevágtál és megcsináltad). 

A sebezhetőség és a bátorság témakörében foglaltak nem is kifejezetten csak a párkapcsolatra vonatkoznak, hanem nagyjából az élet minden területén megállják a helyüket. 

A párkapcsolatban azonban főleg megnyilvánul az a félelem, hogy mit fog szólni a másik? Vajon hogy érinti? Lehet, hogy ha ezt megtudja, már nem fog szeretni? Lehet, hogy ha ezt el mondom, elhagy? Lehet, hogy már nem leszek többé neki fontos? 

Mivel senki sem hibátlan, egy párkapcsolatban is alapfeltétel az, hogy a másikat a hibáival együtt szeressük, különben a szeretet megkérdőjelezhető. Ha valaki feltételhez köti az irántunk érzett szeretetét, akkor vajon valóban minket szeret, vagy csak azt, hogy kiszolgáljuk a fizikai, érzelmi és szellemi szükségleteit? Az igazi szeretet magában foglalja az elfogadást. Mégis azt tapasztalom, hogy sok ember csak elvárja az elfogadást, miközben ő is elvárásokat támaszt a másikkal szemben. (Most nem szeretnék belemenni abba, hogy egy elvárás mikor jogos és mikor nem, mert az inkább a párválasztás témaköréhez kapcsolódik szorosan, itt meg inkább azt a helyzetet járnám körül, ha már kiválasztottuk a párunkat és elköteleződtünk mellette – no igen, az elköteleződés is megér egy külön misét.) Tehát, visszakanyarodva az elfogadás kérdéséhez: az elfogadást azzal tudjuk leginkább kivívni a másik fél részéről, ha mi magunk is elfogadóak vagyunk az ő gyengeségeit illentően. Ha elfogadjuk, hogy akárcsak nekünk, neki is vannak gyengeségei, és biztosítjuk arról, hogy mi azokkal együtt szeretjük, akkor segítünk neki abban, hogy egyrészt vállalja a saját sebezhetőségét, másrészt azáltal, hogy példát mutatunk neki, könnyebben elfogadja a mi tökéletlenségünket is. 

Egy ilyen kapcsolatban az intimitás egyre mélyül, az értékek pedig nőnek és sokasodnak, ahogy mind jobban és mélyebben megismerjük egymást. Egy olyan kapcsolatot, amiben sok az érték, megtanul az ember megbecsülni, és hajlandó energiát fektetni bele, akkor is, ha valamilyen nehézség üti fel a fejét, ami előbb-utóbb elkerülhetetlen. 

Összegezve a leírtakat: a bátorság, a sebezhetőség felvállalása és az elfogadás, olyan emberi erények, amiket, ha mindkét fél beletesz a párkapcsolatba, olyan értéket teremtenek közösen, amitől a kapcsolat ellenállóbbá válik a konfliktusoknak és a külső és belső nehézségeknek. Megéri tehát e három tulajdonság fejlesztésébe időt és energiát fektetni, mert az eredmény megsokszorozza a befeketetéseket mind egyénileg, mind pedig a párkapcsolatban!