Ma az egyik (férfi) kliensem átküldött egy cikket, ami taglalja, hogy ki a hibás az elcseszett párkapcsolatokért. Egy újabbat, ami valaki mást hibáztat. Itt konkrétan egy nő hibáztat bizonyos típusú nőket a férfiak nyomorba döntéséért.  

Meddig még? Meddig lesz az a tendencia, hogy a felelőst kívül keressük? Őszintén szólva ez a hozzáállás egyre nagyobb indulatokat vált ki belőlem, mégpedig azért, mert gátolja a változást. A változás ugyanis ott kezdődik, hogy valaki elismeri a saját felelősségét abban, hogy milyen életet él. Mindenkivel csak azt lehet megtenni, amit hagy, amihez asszisztál. 

Összeszedem néhány pontban azt, amit én látok tendenciaként a megromló párkapcsolatok hátterében: 

1. Induljunk el a kályhától: a rossz párkapcsolatnak rossz párválasztással ágyazunk meg! 

Miért és mi alapján köteleződünk el valaki mellett, és hozunk meg olyan hosszú távú, életre szóló döntéseket, mint a házasság és a gyermekvállalás? A rohanó társadalom ránevelt minket arra, hogy rapid döntéseket hozzunk az életünk különböző területein. Nem adunk elég időt ahhoz, hogy megismerjük a másikat, sőt, még ahhoz sem, hogy önmagunkat megismerjük, ami pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy olyan embert válasszunk társként, akivel összeillünk. A jó párkapcsolat alapköve, az önismeret, hiszen, ha ez nincs, akkor azt sem tudjuk, hogy mit keresünk. Ebben az instant világban minden tekintetben arra törekszünk, hogy gyorsan pipa kerüljön a nagy dolgok mellé. Ráadásul a nagy dolgok mögötti rangsor egy olyan “értékrenden” alapul, ami jócskán felülvizsgálatra szorulna. Tehát a legtöbb kapcsolat már a nulladik kilométerkőnél elhasal. A rossz párválasztás oka a HIÁNYOS ÖNISMERET! 

2. A rossz döntésekkel való szembenézés 

Aláírom, hogy ez nagyon nehéz feladat. Viszont amíg ez nem történik meg, addig a dolgok, ha változni is fognak, nem a jó irányban, az biztos. Amíg az ember mást hibáztat sorsának alakulásáért, addig át is adja a gyeplőt épp annak, akit felelőssé tesz a dolgokért. A másra mutogatással tehát tulajdonképpen a hatalmat adjuk át annak, akit hibáztatunk. De valóban hibás-e? Egy kapcsolat működtetéséért két ember felelős. Az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, 50-50%-ban. Az, hogy hogyan érezzük magunkat a kapcsolatunkban, egyfajta tükre, kivetülése annak, hogy szerintünk mit érdemlünk, és mennyit “érünk” saját magunk számára. Úgy bánik velünk a párunk, ahogy mi bánunk saját magunkkal. Olyan mértékű változást tudunk csak elérni, amilyen mértékben hajlandóak vagyunk beleállni a felelősségbe, mert A SZABADSÁGUNK ÁRA A FELELŐSSÉGÜNK FELVÁLLALÁSA.  

3. Mi határozza meg, hogy hogy bánunk magunkkal, és mi az az 5 szempont, amit a párválasztásnál is figyelembe kell venni, elég időt és teret adva az alapos megismerésnek: 

• A szülői minta: ez a legmeghatározóbb csomag, mert tudattalanul, mint a szivacs, szavak nélkül is szívjuk magunkba gyermekként, és építjük belőle személyiségünket a tapasztalataink alapján. A tipikusan ebből az időszakból hozott korlátozó bevésődések, a „nem vagyok elég jó”, „nem vagyok szerethető”, „azért, hogy elfogadjanak, tennem, viselkednem kell”, és hasonlók. 
• Az azonos és ellenkező nemű gyerekkori társaink, barátaink. A hovatartozás vágya nagyban meghatározza fejlődésünk irányát. Az elszigeteltség súlyos sebeket tud ejteni a gyermeki lelken, így azért, hogy kortársaink “bevegyenek a buliba” sokszor nagy árat fizetünk. Hozzáteszem, természetesen nem csak negatív, hanem pozitív értékek is hozzáadódnak személyiségünkhöz ebben az időszakban ezekből a kapcsolatokból.  
• Az első szerelem. Ki hogy emlékszik vissza az első szerelemre? Van, aki szép emlékekkel, nosztalgiával gondol vissza rá, van, aki számára hatalmas traumát jelent, és van, akinél a feledés homályába merül egyszerűen, bár ez szerintem fölöttébb ritka, és feltételezhető némi elfojtás is a dolog mögött. Mit jelent számunkra, mit tanultunk belőle? Egy újabb seb, vagy egy elejétől a végéig szépen megélt folyamat, esetleg egy megtanult lecke? 
• Milyenek voltak az iskolaéveink? Hogy álltunk a tanuláshoz? Hogy állunk most a tanuláshoz, a fejlődéshez? Ez nagyban meghatározza hozzáállásunkat az élet kihívásaihoz. A párválasztásnál sem árt a másik erről való vélekedéséről információkat szerezni. 
• Hogyan állunk a munka, az anyagi lehetőségek megteremtésének kérdésével? Ezen minták nagy részét is a szüleinktől hozzuk. Hogyan állunk és hogyan áll a másik a pénzügyi kérdésekhez, milyen hosszútávú céljai vannak, mennyire van elköteleződve mellettük, mennyire határozott és mennyire “életképes” ezen a területen? Milyen a felelősségvállalása, mit vár a partnerétől? Bár ez a kérdés kínosnak tűnhet (talán manapság még a szexnél is kínosabbnak), nem is az “elsőrandis” témák körébe tartozik, de, ha hosszú távra tervezünk egymással, fontos, hogy tisztán lássunk ebben a kérdéskörben is. 

 4. Sosem késő! 

Önmagunkba nézni, felelősséget vállalni és változtatni sosem késő. AZ IGAZI KUDARC: LEMONDANI MAGUNKRÓL ÉS AZ ÉLETÜNKRŐL! Sajnos a “rendszer” nem úgy van kitalálva, hogy erre megfelelően felkészítsen és megtanítson, így ezt az utat, legtöbbünknek saját magunknak kell végigjárni. Bátorság kell ahhoz, hogy útnak induljunk, bármilyen életkorban legyünk is. De meg kell tenni ahhoz, hogy sikereket érjünk el. Az élet egyik törvényszerűsége az, hogy semmi sincs ingyen. Bárki bármit mond. Mindennek ára van, amit vagy önszántunkból, tudatosan és felelősségteljesen fizetünk meg, vagy az élet kényszeríti ki. Előbbi esetben felelős felnőttként viselkedünk, utóbbi esetben áldozatként éljük meg saját sorsunkat. E kettő között pedig mi magunk választunk! Nőként, Férfiként egyaránt!